Váltás, történelmi léptékben?
A mostani országgyűlési választási eredmény az elmúlt húsz év legnagyobb átalakulását jelenti a magyar pártrendszerben. A szavazás egyértelműsítette azt, amit az elmúlt évek erőfelmérései már jeleztek: az 1990-es évekre jellemző plurális pártrendszert a 2000-es évek elején felváltó kétpólusú rendszer felbomlott. A Kisgazdapárt 1945-ös győzelme óta nem volt példa arra, hogy egy párt demokratikus körülmények között listán ilyen fölénnyel végezzen.
Az áprilisi választás sokat elárul abból, hogyan ítélik meg a választók a rendszerváltás 20 évét. A jobboldali pártok előretörése esetében nem egyszerűen a szokásos népszerűség-hullámzásról van szó: a politikai erőviszonyok gyökeres változása egy nagyobb átrendeződés tünete. Valódi „jobbra át” játszódik le a szemünk előtt. A baloldal elhibázott kisebbségi és médiapolitikájának, valamint a jobboldal közel egy évtizedes identitáspolitikának köszönhetően újra talpra állt a szélsőjobb. A radikális tábor újjászerveződése eredményesnek bizonyult, s ezzel megoldódott a „rejtély”: a jobboldali szélsőség megreked-e a demokratikus pártversenytől elzárkózó szubkultúra szintjén vagy parlamenti erővé válik. A Jobbik, a magyar politikai élet sajátos képződménye: a baloldalon a szélsőjobboldali veszéllyel, a Fidesz-vezetők szemében pedig a jobboldal megosztásának kísérletével egyenlő. Orbánék rémálma volt, hogy Vona Gábor pártja lehet a „jobboldali SZDSZ”, amely a leendő Fidesz-kormányt megpróbálja majd rászorítani elképzelései megvalósítására. Ez a veszély elhárult. Ettől persze még a párt és frakció belső integritása szempontjából kihívást jelent a radikális jobb parlamentbe kerülése. Várható ugyanis, hogy a minden bizonnyal harsogó radikalizmus érzelmileg a Jobbik körül fog összpontosulni, nyomás alatt tartva a kormánypárt szélsőségre hajló politikusait.
A Fidesz az elmúlt ciklusban a kormányzati alternatíva felmutatása helyett a kormány folyamatos elbizonytalanításának, megbuktatásának stratégiáját követte. A koalíció politikai alternatíváját ugyan felvázolta, ám a rohamosan változó gazdasági társadalmi körülményekhez igazodó szakpolitikai programmal sokáig adós maradt. Ezért sem csodálható, hogy a választásokat megelőző hónapokban az volt az uralkodó téma, mire készül a Fidesz, mi várható kormányra kerülésétől. A „több mint kormányváltás” stratégiáját a Fidesz már 1998-ban meghirdette, meglehet, hogy most érkezett el a megvalósítás ideje. Nem egyszerűen a politikai erőviszonyok eltolódása és az annak nyomán elérhető hegemón pozíció miatt nyílhat esélye az 1989–1990-ben létrehozott rendszer átalakítására. Megkönnyíthetik ezt a rendszer társadalmi megítélésében bekövetkezett változások is. Azzal, hogy a Fidesz a rendszerváltás legitimációs deficitjét a balliberális kormányzással azonosítja, könnyen összekapcsolhatja a küszöbönálló hatalomváltást a mélyreható rendszerátalakítás szükségességével.
A jobboldal vezető erejének a társadalom előtt álló súlyos kihívásokra kell koncentrálnia. A magyar társadalom 2006 óta jelentős gazdasági szociális és közbizalmi válsággal kényszerül szembenézni, amelyet a politikai osztály presztízsének mélypontra való zuhanása, valamint a világgazdasági válság még tovább mélyített. Az Orbánra háruló felelősség óriási, és ez egyben komoly rizikó is. Rövidesen elválik, jól mérte-e fel a többség változtatási igényét, jól választotta-e meg az ehhez vezető utat. A kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy maradéktalanul eleget tegyen azoknak az ígéreteknek, amelyeket ellenzékben tett. A várakozások kielégítése komoly veszélyeket rejthet: nem változtathat meg tetszés szerint akármit, mert nem tudhatja, hogy a változás hogyan érinti jövőbeli érdekeit.
A választások győztesétől a reformok terén nem várható gyors, végiggondolt és látványos irányváltás. Ahhoz ugyanis most, a Fidesz történetének csúcspontján kellene felülvizsgálnia eddigi – ellenzékben sikeresnek bizonyuló – politikáját: a revíziót annak a politikusnak a vezényletével kellene végrehajtani, akinek nevéhez az eddig követett stratégia kötődik.
A következő kormányra a válságból és az ország eladósodottságából fakadó kényszerek ugyanúgy hatnak, mint elődeire. Az új miniszterelnök tudja, hogy nem kezdhet nagyvonalú osztogatásba: ellenkezőleg: népszerűtlen intézkedések bevezetésére kényszerülhet. Bázisának erodálódása előre megjósolható. Az igazi kérdés nem is ez, hanem az, hogy mit tesz ennek csökkentésére a táborán belül. Nagy lesz az igény és a csábítás a visszafelé mutogatás, a bűnbakképzés iránt.
Ma még nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a parlamenti kétharmad birtokában az új kormány működésében a pragmatizmus dominál majd, vagy az ideologikus elemek kerülnek túlsúlyba. Az elmúlt nyolc évben, az előző két ciklusban követett irányvonalból leginkább a pragmatikus, gyűjtőpárti politika folytatása következne. Nincs azonban egyértelmű válasz arra, hogy a kormányzás körülményei között ez mennyire lesz tartható. Az sem látható előre, hogy a Fidesz minden erejével ragaszkodik-e a centrumpozícióhoz, vagy a törvényszerűen fellépő kényszerek hatása alatt feladja azt, és kultúrharcot hirdet, felvállalva a kurzuspárti szerepet.
A távozó kormánypártot más természetű problémák nyomasztják: a közvetlen feladat a párt és frakció szétzilálódásának megállítása (lassítása), mentális, morális és szellemi válságának következetes felszámolása lesz. A válságkezelést, a konszolidációt és az újjáépítést nyilvánvalóan megnehezíti majd a pártot körülvevő negatív társadalmi-politikai klíma, és bonyolítja a felelősség tisztázásának kényes, de megkerülhetetlen feladata. Mindez egyébként csak akkor lehet eredményes, ha a pártvezetés, döntéseiben a fokozatosság, és az egyértelműség, hitelesség érvényesül.
A kongresszuson az ellenzéki stratégia felállításakor a kormányzati korszak, a gyurcsányi politika értékelése lesz napirenden. Itt eldőlhet, hogy lehetséges-e a jelenlegi keretek között a párton belül működőképes kiegyezés, van-e esély új egyensúly kialakítására.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a legtöbb makrogazdasági gazdasági mutatót tekintve Magyarország jelentősen rontott korábbi pozícióján. Kormányainak voltak egyértelműen támogatható intézkedései és olyanok is, amelyek a megvalósulás során torzultak el. Születtek elhibázott döntések és voltak mulasztások, amelyekben a parlamenti elit egésze elmarasztalható. Összességében azonban elmondható: az előző ciklusban Magyarország nem vált egyenlőbb, igazságosabb országgá. Az MSZP maga sem lett versenyképesebb – finoman fogalmazva –, mint egy ciklussal azelőtt. Ami bekövetkezett, akár az ország helyzetét, akár az MSZP állapotát nézzük, azt Gyurcsány minden bizonnyal el akarta kerülni.
A volt párt- és kormányfő lemondása óta nyitott kérdés, hogy mi lesz a politikai jövője. Ahogy a Népszabadság publicistája írta, az MSZP Gyurcsányt se kiköpni, se lenyelni nem képes, a probléma az, hogy ebben az „emésztési rendellenességben” a szocialista párt kiszáradhat. Gyurcsány hatalomba kerülése kiélezett jó néhány a pártban már korábban is lappangó strukturális problémát. Személye a pártban is megosztó, neve a választópolgárok túlnyomó többsége számára „szitokszóvá” vált, a társadalom jelentős hányada kevéssé tolerálja személyiségének már korábban is szembetűnő negatív vonásait. Újbóli előtérbe kerülése egyelőre nem hozna az MSZP számára új szimpatizánsokat.
Kissé bajban van ma az, aki a szocialistákkal akarja felvenni a kapcsolatot. Nemigen lehet tudni, milyen telefonszámot kell ehhez tárcsáznia. A vezetőség lemondott, bizonytalan, hogy Mesterházyn kívül ki tud megkapaszkodni. Szili Katalin, aki évek óta küzdött a neoliberalizmus ellen, mára elmagányosodott. A „jozefinista” Gyurcsány-csapaton pedig mintha a szektásodás jelei mutatkoznának. Hosszú hónapok fognak eltelni az MSZP-ben, mire körvonalazódik, milyen lesz a status quót őrzők távozása utáni élet. A parlamenti jövőt illetően a jelek arra mutatnak – s ebből már a kampányban is kaptunk némi ízelítőt –, hogy a „mindenki mindenki elleni” küzdelem dominál majd. Az MSZP-nek ajánlatos arra készülnie, hogy a kormány is és a friss ellenzéki pártok is olyan kezdeményezésekkel állnak elő, amelyeknek javarészt szocialistaellenes éle lesz. Az új frakció összetett feladat előtt áll: egyszerre kell védenie a korábbi gyakorlat védhető elemeit (ezt megkönnyítené, ha legalább ebben valami belső egyetértés jönne létre), és rugalmasan elszakadni a múlt vállalhatatlan cselekedeteitől és személyeitől.
Lélektanilag sem könnyű a szocialisták helyzete. Sajátos vonásként most a parlamenti pártok az MSZP kivételével mind győztesnek érezhetik magukat. A legnagyobb ellenzéki erő jelenlegi státusza egyszerre emlékeztet a 90-es évek elején karanténba zárt MSZP és a ’94-ben bukott MDF helyzetére. A szocialistákat az eltökélt megújulási szándék ellenére – az eddig ki nem hordott ideológiai viták kódolt szervezeti és személyi következményei, tisztázatlan identitásproblémák, az érdemi nemzedéki váltás elszabotálása és az új riválisok megjelenése miatt – számos csapda fenyegeti. A korlátozott parlamenti mozgástérből fakadó nehézségekkel az MSZP-nek kétszeresen is számolnia kell. Egyrészt a Fidesz 2/3-a miatt, másrészt mert a konstruktív, és az „igazi” ellenzéki szerep közötti szürkezónába szorulhat. A Jobbik a radikalizmusával a múlt dimenziójába taszíthatja, s nyilván, ha változatosabb módszerekkel is, a kormánynak hasonló törekvése lesz.
Az LMP a szekértáborok felszámolását tűzte ki célul, s a parlamenti viszonyok normalizálására törekszik: pozíciója, szerepe kísértetiesen hasonlít arra, amit a Fidesz töltött be az első parlamenti ciklus elején. Az ellenzéki pártok közül a legtöbb szabad vegyértékkel rendelkezik majd, várhatóan a legkonstruktívabb ellenzéki erő, valószínűleg a bekövetkező kormánypárti népszerűségcsökkenés első számú haszonélvezője lesz.
Mesterházy a választási kampányban a tényeket némileg „nagyvonalúan” kezelve azt hirdette, hogy az MSZP az egyetlen párt, amelyik a korrupcióellenes harc iránt elkötelezett, s szakítani kíván az elmúlt évek védhetetlen gyakorlatával. A hangzatos szólamokat és a rögtönzéseket bizony el kellene kerülni. A szocialisták szorult helyzetükből csak szívós munkával, morális megújulással lesz képes kiszabadulni. A 2010-es kormányváltás egy új vezetés számára esélyt is jelenthet, segítheti az MSZP modernizációját. A következő pártvezetés előtt álló legfontosabb feladat az új típusú kérdések felvetése és a párt, az ország előtt álló dilemmák újszerű megfogalmazása. Meggyőződésem, hogy a baloldali közönség nem kész, kiérlelt válaszokat vár elsősorban, hanem a problémák eddigiektől eltérő megközelítését és nyílt vitát.
Az elmúlt két ciklusban a politikát övező bizalmatlanság miatt elképzelhetetlennek tűnt a parlamenti erők stratégiai együttműködése. A beszorítottság, a felelősség, nyomasztó volta csupán taktikai engedményekre kényszerítette a feleket. A legkisebb esély sem mutatkozott arra, hogy az ország előtt álló fajsúlyos nemzetstratégiai kérdésekben a politikai paletta, különböző oldalai között tartós egyezség szülessen. Magyarország válságos állapota ismert. Európai példák sora bizonyítja, hogy politikai szereplők együttműködéssel képesek voltak kilépni történelmi csapdahelyzetekből. A nemzeti ügyekben „összjátékra”, egyeztetések, egyezségek láncolatára, sorozatára van szükség. Mihamarabb tisztázni kell, hogy kik között kötessék, mikor kezdődjön, milyen időszakot öleljen át, milyen jogokat és kötelezettségeket keletkeztessen. Az én olvasatomban ez lenne az Orbán Viktor által meghirdetett „nemzeti együttműködés” politikájának a lényege: az igazi rendszerváltás.
