Nyóci, a fricskázón elbájoló aszszony belvárosi háztetők magasában lakott. Mit lakott? – virágzott, visszavonultan is teljes pompájában élvezte az életet, bölcsen és nem tobzódón, hanem kifinomult töltekezéssel, ahogy csak a harmadvirágzásukat élő szépségek képesek. Mert abban benne két korábbi virágzás teljes sziromzuhataga és hullása, s minden illatárja.

Nyóci úgy tárta ki ajtaját, mintha Szindbád épp csak a sarki mindeneshez ugrott volna le az ebédhez elfelejtett fűszerért, holott már hónapok teltek el legutóbbi látogatása óta. „Jöjjön, maga, ha jós, akkor vészjós…” – sóhajtott az aszszony, és Szindbád megkönnyebbült mosollyal kanyarította le egy gyorséttermi kávéval véletlenül megspriccelt kabátját. Lehuppant a kerevetre, melynek támlája – már lendület közben jutott eszébe –némileg laza, s kíméletet érdemel. Így kis nyekkenéssel ért a rég élvezett puha fészekbe.

„Nyugodtan gyújtson rá” – biztatta Nyóci. A magázódás már önmagában izgató volt, mikor manapság az utcán minden nyikhaj alak, kéregető letegezi az embert, holott életkorilag nem is a fia, de unokája lehetne. De ne adj isten, hogy ilyen időkben még utóda is legyen hajósnak, jósnak, egyremegy!

„Szigár, ó, szigár” – pendült meg Szindbád emlékezetében, azon időkből, amikor orra körül nemes szivar illata terjengett, mint puskacső felett a lőporfüst, trópusi erdő felett a pára.

„Vetkőződjék csak, kedves, izgató neglizsére, én már nem vesztegetem erőmet az izmok felesleges játékára, nem bíbelődöm ilyesmivel, csak jelzést adok, hogy melyik kazettát csattintsa helyére, s indulhat a zene a leghíresebb filharmonikusokkal” – mondta volna Szindbád, míg Nyóci a konyhában foglalatoskodott, de ildomtalannak érezte volna, ha a szomszédok illetéktelenül kifülelnék emelt hangját, így csak pajzán gondolatai cirkuláltak a félhomályos szobában.

Ám amint az asszony belépett, Szindbád már nem állhatta meg: „Ha kegyed tálcán hozná a gőzölgő ebédet, a gyönge, halízű csirkét, s ráadásként kellemét, én már, szégyenszemre, bizony a jércét választanám.” „Szindbád, ha maga már óvja a becsét, s nem szórja szerteszéjjel, akkor a levest is inkább ezüstön hozom, s mi begyesen fenségét adná, azt kevésbé” – mondta kifordulva Nyóci, hangjában némi sértettséggel.

Már túl az étken, Szindbád némi bűnbánattal megszólalt: „Fölséges volt ez a rántottleves, s nem cibere, mert az kilúgozza a beleket, s én pedig holnap próbareggelire rendeltettem.”

S a megenyhült Nyóci ölébe fektette fejét, miközben mint a halhatatlanság ügynöke jelentéseket próbált küldeni a vendéglétről az örökkévalónak. „Tudja, Nyócim, én már túl sokáig nem maradhatok sehol, mert beleeszem magam a bútorszövetbe, akár a dohányfüst. Igen, meglehet, ezen őszülő üstököt változatlanul Szindbádnak hívják, s talán azonos azzal, kit kegyed istápol, de a lovagias bölcsességet, férfiúi virtust már csak gyengéd késztetésre, mintegy tubusból bocsátja ki, spórolva az erővel. Éppen csak annyit, hogy a régi dicsőség se csorbuljon.” „Noiszen” – húzta fel Nyóci a szemöldökét, miközben a hajós halántéktájékát masszírozta.

Szindbád félálomban a búcsú könnyédes ízén merengett, voltaképpen szorongva az ólálkodó süppedős, lumbágós téli éjszakáktól, melyeket átvészelni – jósnak, hajósnak – egyként fájdalmas.