Nem, nem – rázta a fejét. – Nem láttam világra jövő emberen olyan jelet, ami örömre vagy boldogságra utalna. Ellenkezőleg, mind ordított.

Mások viszont – legalábbis úgy vélik – láttak örömöt csecsemőarcon. Egyik barátom fényképeket mutatott újszülött kislányáról. A gyerek talán húsz perce jöhetett a világra, apja karjában volt, s valóban, ábrázatán, még nem látó szemein különös megnyugvások fénylettek. Szájzugai kissé széthúzódtak, vénséges, mondhatni, bölcs arcát átszínezte valami beleképzelhető mosolyragyogás.

– Nézd, nevet – mondta a barátom. Másoktól is hallottam ilyesmit. Igaz, anyák, apák voltak, és nagyon is lehetséges, hogy saját boldogságukat látták bele gyerekük ábrázatába. De mi van, ha nem? Ha éppenséggel csak a szülőnek van gyereke átszellemüléseit is észrevevő éleslátása.

Mi van, ha mégiscsak valódi boldogság nyilvánult meg az újszülöttek arcán? Tegyük hozzá gyorsan: e kérdés csak egy laikus agyában születhet meg, nem találkoztam ugyanis olyan szakemberrel, aki ezt ne tartotta volna csacsiságnak. Sőt akik nem a szülői szeretet kötelékén belülről nézik a dolgot, többnyire azok is csak mosolyognak a pár napos, pár hetes csecsemők vélt mosolygásán, pláne boldogságán. Hiszen mi is a boldogság? Na jó, nem vagyunk képesek pontosan meghatározni, de annyit azért tudunk, hogy a boldogsághoz legalább jó, de többnyire kirívóan jó élmények, esetleg elsöprő pozitív érzések, örömteli távlatok kellenek. Alább adva a dolgot, bizonytalan korban a viszonylagos biztonságot jelentő feltételeket – például munkahely, egészség, hű társ – is a boldogság tónusaként azonosíthatják a veszélyeknek kitett emberek. A lényeg az: ahhoz, hogy a bennünket ért hatásokat értékelni tudjuk, élettapasztalat szükséges. Ismeretek magunkról, sorsunkról, másokról. A világról.

Egy húszperces vagy egy kéthetes csecsemőnek ilyen bizonyára nincs. Nem lát, nem hall – nincs tudása a boldogsághoz. Ha valami grimasza hasonlít is mosolyra, annak nincs, nem lehet örömre okot adó tartalma. Üres. Ábrázata izmok és idegek véletlenje.

És ha van olyan élmény, amelynek tartalma éppen az üresség? A majdani tapasztalatoknak helyet adó belső végtelen, a személyiségben rejlő mindenség megérzése? Az a bizonyos tiszta tábla, amit az élet majd teleír vagy telefirkál mindenféle dolgokkal, jókkal, rosszakkal, szörnyűekkel és talán boldogságosakkal is. Mi van, ha a csecsemők bölcs vonásai között valóban öröm, boldogság csordogál? Az első levegővétel, a más világ, az itt levés tudattalan átélése. Egyszerűen a világra jövés, az élet élménye. Egyes régi és még régebbi filozófusok erre bizonyára azt mondanák, a lét élménye.

Létöröm.

Hajlok arra, hogy az élettel már tapasztalataik alapján ismerkedő emberek boldogsága ennek az első nagy érzésnek a fölidéződése.

Nem hiszem, hogy megszakítatlan, élethosszig tartó boldogságérzések lennének, de egy szerencsés élet tapasztalatai összegződhetnek boldogságként. Igaz, láttam tragikus boldogságot is. Két ember – estefelé, » a főváros egyik nívós negyedében – a kukából evett. Némán, mosolyogva, csak magukkal és a szemétből kivett ennivalóval törődve. Egyikük fehér műanyag lapra sorjázott felvágottat talált – vásárlója valami oknál fogva fölbontatlanul dobhatta a szemétbe –, lassú mozdulatokkal lehajtogatta róla a sötétben is megcsillanó fóliát, és mintha felszolgáló lenne egy előkelő fogadáson, úgy kínálta a tálcán társának a szemétből kikurkászott ételt. Az nem kevésbé finom mozdulattal vett le róla egy vékonyra vágott szeletet, talán biccentett is. Egymásra tekintve, boldog arccal, az ízek lassú élvezetével ettek. A nézésükben csillogó öröm valóságuk fölé emelte mindkettőjüket. Ilyen tekintetet korábban egy tárlaton láttam. Egy műgyűjtő – idősebb, jó holmikat viselő férfiú – átszellemülten nézte kedvenc festője képét. Nem ott volt, ahol állt, hanem a képben. Az efféle boldogság – akár a kuka mellett, akár a tárlaton születik meg – alapvetően honvágyas érzés, köze van a valósághoz, de nem abban teljesül ki.

Döntő kérdés, hogy a társadalom miféle lehetőségeket kínál arra, hogy az emberben, ha csak rövid időre is, fölidéződjék a létöröm élménye; vagy arra, hogy ez az érzés a mindennapok, az életút összegződéseként keletkezzék. Az élettapasztalatok halmazán, a valóságból keletkezett boldogság persze csak felidéződése az újszülött, az újmindenség örömének. Hiszen a társadalmi lét egészen más, mint a puszta lét: gubancos és tisztázott viszonyrendszerekkel, jó vagy rossz érzéseket szülő tapasztalattal, élménnyel, ismerettel teli. Benne van a másik ember, ha tetszik, az emberiség érintése. Az eleve adott vagy befogadó társadalmi csoportok meghatározásai, kiegyezései és harcai.

Meggyőző ismeretek, bizonyítások nélkül kimondani nem, de kérdezni talán lehet: az élet kezdetén örömmel átérzett tiszta, üres lét helyét a konfliktusos, a tapasztalat által kitöltött és korlátozott társadalmi lét vette át? Föltételezve, hogy az ember boldogságkereső lény, létörömét az egyre inkább átláthatatlan, nem éppen útjelzőkkel, hanem inkább madárijesztőkkel teletűzdelt térben haladva kellene megtalálnia? Talán ezért keresik annyian a valóság fölött a boldogságot? És akik a valóságban vélik megtalálni, azok maguk is úgy látják: kevéssel is beérik.

Lehetséges, hogy az idő haladtával a születéssel keletkezett belső mindenség nem tágul, hanem szűkül? És a boldogságot együttműködéssel, csoportokba szerveződve vadászó emberek egymás mindenségeit rontják? A verseny mítoszára szerveződött társadalomban végül is egy lehetetlen ígéret elég ahhoz, hogy embercsoportok a legalább a győzelem élményére szövetkezzenek. Furcsa rítusok jönnek aztán: győzelmi tombolás, mondhatni, olyan létöröm, amely tulajdonképpen barbár tánc a vesztesek mindenségein.

Az újszülött arca – még azok szerint is, akik nem látnak rajta boldogságot – szelíd. Akik szerint ábrázata izmok és idegek véletlenje. Ez ad némi reményt. Az pedig még többet, hogy némelyek úgy látják: a csecsemők bölcs ráncai között öröm, boldogság csordogál.