Hallgatta a Szabad Európát, mert azt hitte, egyszer be fogják mondani, hogy visszaadják a műhelyét. Van egy nagy állami raktár, így képzelte a gyerek, ahová az elkobzott vagyont elraktározták, és ott van a nagyapa műhelye is a sok-sok szerszámmal, meg esztergapad is van, meg félig kész bútorok. Szóval a rádióban bemondják, hogy oda most már elmehet a nagyapa, lehetőleg korán, hogy ne legyen tolakodás, és szögre pontosan visszaadnak neki mindent. Sokat kell egy ilyen hírre várni. A rádió örökké más dolgokról beszélt. Szidta az oroszokat, régi slágereket játszott, amit az ötvenhatban elmenekült magyar hazafi ak küldtek haza az itthon maradott szüleiknek, elhagyott családjuknak, összetört szívű szerelmüknek. A nagyapa, hogy várakozás közben ne unatkozzon, már reggel odakészítette a borosüvegeket meg a poharat. Vastag falú üvegpohár volt. Ivott negyedóránként egyet, de hírekkor kettőt az izgalom miatt. Aztán este még elment a kocsmába is, hogy elmesélje a barátainak, akik szintén várták, hogy visszakapjanak valamit, földet, üzemet, orvosi rendelőt, de nem volt idejük a Szabad Európát hallgatni, mert dolgoztak valahol egész nap. Ezeknek a másik nagyapa elmesélte, hogy ma sem mondták be. Akkor nagyon szomorúak lettek mindanynyian, és rettentő fáradtra itták magukat. Annyira fáradtra, hogy a nagyapát például talicskában kellett hazatolni, mert a lábai már nem bírták a testének a súlyát. A gyerek, mikor hallotta ezt a történetet, az apa mesélte mérgesen, elképzelte, milyen jó is lenne, ha az anyja néha nem azon az ócska bicikli-csomagtartón vinné haza az oviból, hanem talicskában, az mennyivel kényelmesebb. Elszundikálna ott, és hagyná, hogy a nap átsüsse a szemhéját, és ebben a nagy sárgaságban aludna, meg álmodna, olyan boldog vidékekről, ahol van tenger vagy Balaton, és a gyerekek úgy nőnek fel, hogy egész évben nyaralnak.

Tettamanti Béla rajza

Át kell menni hozzá, mondta az apa a gyereknek, a gyerek meg mondta, hogy átmegy, mégiscsak a nagyapja. Valakinek rá kell nyitni az ajtót, magyarázott az apa, mert a másik nagyapa most egyedül van, a feleségét kórházba vitték, mert epekövei vannak. Epekövek. A gyerek ezen gondolkodott, hogy milyen lehet köveket cipelni a testedben, bár epét hordani, az sem hangzott túl jól. Az epét nagyon undorító dolognak képzelte, bár nem tudta, hogy valójában milyen. A másik nagyapa két utcával lakott arrébb, át kellett menni a patakhídon.

Amikor belépett, az öreg a szokott helyén ült, a rádió szólt, azon a torz hangon, amit csak az tudott érteni, akinek épp erre a rádióra kifinomodott füle volt, mint például a nagyapának.

Csókolom, mondta a gyerek. Szerbusz, mondta a nagyapa. Bemondták, kérdezte a gyerek. Nem, mondta a nagyapa. Kár, mondta a gyerek. Éhes vagyok, mondta a nagyapa. Egyen, mondta a gyerek. Nincs mit, mondta a nagyapa, s ezzel utalt a nagyanyjára, aki ilyen ócska alibivel, hogy epekő, meglógott otthonról, reménykedve, hogy míg nem lesz otthon, az ura éhen hal, s akkor csak a temetésre kell hazajönnie. De kibírom, akár üres gyomorral is, mondta a nagyapa. Beteg, mondta a gyerek, azért nincs itt. Nagyon beteg, fel kell vágni a hasát. Bármire képesek, mondta a nagyapa. A gyerek nem értette, hogy mit akar ezzel. Tojás van itthon, kérdezte a gyerek. Van. Akkor van mit enni. Nincs, aki megcsinálja, mondta a nagyapa. Mért, a nagyapa nem tud rántottát csinálni, kérdezte a gyerek. Nem, mondta a nagyapa. Te tudsz? Tudok, mondta a gyerek, bár még soha nem csinált, de nem akarta, hogy az ő nemtudása miatt tovább éhezzen a nagyapja. Hol a tojás? A kamrában. A gyerek kiment, kereste a tojást, nézte a falon a szerszámos polcokat. Azt hitte, nem maradt a nagyapának semmije, amikor elvették a műhelyt, de most látta, hogy sorban a falon egy regiment különleges szerszám, csak fúróból vagy tíz, meg gyaluk és vésők sorozata. Ezekkel lehetne ezt-azt összedobni, gondolta a gyerek, s nem értette, hogy mért nem használja az öreg ezeket a szerszámokat, mi hiányozhat közülük, ami miatt nem lehet elkezdeni a munkát. Megtalálta a tojást, egy kiskosárban volt. Ötöt vitt be belőle. A sparhelt égett, zsírt tett egy lábasba, aztán a tojásokat beletoccsantotta a forró lébe, keverte fakanállal, kicsit fröcsögött, ide-oda csöppent a meztelen karjára, de csak kicsi csöppek, azok nem fájnak. Gyorsabban kész lett, mint gondolta. Kész van, mondta a nagyapának. Az öreg átült az asztalhoz. Vitte magával a borosüveget. Jó, kérdezte a gyerek. A sót kihagytad, mondta a nagyapa. Aztán meg arról beszélt, hogy neki még meghalni sincs ideje, mert nem hagyhatja, hogy akkor mondják be a rádióban, hogy visszakapta a műhelyét, amikor nem él. Az tényleg rossz lenne, mondta a gyerek, ha akkor kapná vissza, amikor már nem kaphatja vissza, mert minek egy halottnak műhely. Száraz a kenyér, mondta az öreg, mert tényleg száraz volt, hisz ez még abból volt, amit az asszony vett a kórházba kerülés előtt. A tojás puha, mondta a gyerek. Az öreg nem szólt semmit, csak azt, hogy szerbusz, mikor a gyerek elköszönt. Amikor hazament, az anya kérdezte, hogy mi volt. Mondta a gyerek, hogy mi. A végén a rántottát is elmondta. Az anya megsimogatta. Még ez a gyerek is különb, mint az a részeges alak, mondta a nagymamának a másik nagyapáról. A gyerek kicsit szégyellte, hogy rosszat mondanak a nagyapjáról, neki mégiscsak a nagyapja, de aztán megfeledkezett róla, mert olyan jó volt azt érezni, hogy ő különb.