Cukor

Szeretem a hangyákat nézni. Hason fekszem a padon, hátul, a meggyfák között, és nézem, hogy vonulnak. A nagy bolyba mennek, az hátul van, a tujáknál, a betonkerítés előtt. Magokat visznek, morzsákat, levéldarabokat. Lenyúlok, az útjukon keresztbe teszem a tenyerem, átmásznak a kézfejemen. Oldalra fordítom a kezem, a tenyerem élét a földnek nyomom, így túl magas, nem tudnak már átmászni rajta. Kikerülik, úgy mennek tovább. Megint elfordítom a kezem, a hangyák a tenyerembe másznak, aztán végig az ujjaimon. Megbizsergetik a bőröm, csiklint.

Felülök, leszállok a padról, odaguggolok a fűbe, aztán letérdelek, egész közelről nézem, hogy vonulnak.

Az egyik hangya egy apró kék szálacskát vonszol. Kékesfeketén csillog, nem tudom, mi lehet az. Odatartom elé a mutatóujjam, hagyom, hogy rámásszon, a kis szál, amit tart, olyan, mintha egy szempilla volna, de tudom, hogy nem lehet az. Lefújom az ujjam hegyéről.

Látni akarom, hogy honnan jönnek a hangyák. Elkezdek az ösvényük mentén visszafele mászni a fűben, próbálom elképzelni, hogy milyen lenne olyan kicsinek lenni. Nem tudom rendesen elképzelni.

A hangyák ösvénye a grupp felé vezet, ahogy odaérek, hideg földszag csap ki a bokrok alól. Mászom tovább, az ösvény megkerüli a gruppot, a fáskamra és a diófa között vezet, el a négy fenyőfa mellett, be a páfrányok és az árnyékliliomok közé.

A páfrányokat nem szeretem, most már felállok, leporolom a térdem, úgy megyek be közéjük.

Egészen hátul, a kéményes tűzfal alatt találok rá a hangyák zsákmányára. Egy mátyásmadár fekszik a fal alatt a betonszegélyen, egészen ellepik a hangyák. A farktollai feketék, fényesek. A szeme is fényes még, belül fekete, körben kék, olyan színű, mint fent a szárnya tövén a tollak. Nézem.

Odanyúlok, megérintem az egyik evezőtollát, azt suttogom, matyika-matyika, a toll rugalmas, elhajlik az ujjbegyem alatt, erősebben megnyomom, a toll szálai reccsenve szétválnak, az ujjam hegye a toll szárához ér.

Matyika-matyika, suttogom megint, letépek egy páfránylevelet, lesöpröm a madár szárnyáról a hangyákat.

Eldobom a páfrányt, felállok.

A pincelejáróhoz megyek, elveszem a párkányról nagymami piros nyelű ültetőlapátját.

Visszamegyek a madárhoz.

Kitépek egy tő páfrányt, nehezen jön ki, két kézzel húzom, a gyökerek fehérek, földesek, gubancosak.

A páfrány helyére nyomom az ültetőlapátot, kis lyukat ások.

Megfogom a mátyásmadár szárnyát, az ültetőlapátra húzom, még mindig sok hangya van rajta, úgy, hangyástul ejtem be a lyukba, földet szórok rá, a hangyákkal együtt temetem el, rálapogatom a földet a lapáttal.

A betonszegélyen a hangyák még ide-oda futkosnak, mintha kirajzolnák a madár szárnyának lenyomatát.

Bemegyek a konyhába, kinyitom a felső szekrényt, leveszem a cukros staniclit, nagy maréknyi cukrot öntök az ültetőlapátra. Kifele jövet két kézzel fogom, nem akarom kiszórni.

Megkerülöm a páfrányokat, visszamegyek a betonszegélyhez. A hangyák már kevesebben vannak.

Odaöntöm nekik a cukrot a fal tövébe, odanyúlok, az ujjaimmal széthúzom a betonon a cukorszemcséket. A fehér szemcsék között átlátszik a szürke beton, odanyúlok, a mutatóujjam madárformát rajzol bele, rányomom a tenyerem, letörlöm.

Felállok, a hangyákat nézem, aztán elfordulok, nem várom meg, hogy elfeketítsék a tenyerem lenyomatát.

Földikutyák

Nagymami kertjében alig van már fű. Az egész kert tele van kiásott és betemetett gödrökkel. Nagymami azt mondja, hogy ennek a földikutyák miatt kell így lennie. Azért, mert el akarják rágni a fák gyökereit. Nagymami meg akarja védeni tőlük a kertet. Épített a Nagyapa régi katonaládájából egy csapdát, amivel elkapja majd a földikutyákat. A ládát minden éjjel elássa a föld alá az ásójával, amit a fáskamrában tart. A sok ásástól Nagymami ásójának egészen fényes az éle, az ásófej kicsit lötyög, egy szeg tartja a vastag fanyélen. Az ásónyél vége gömbölyű, a fa olyan sima, mintha le volna lakkozva. Nagymami az ásót a régi fáskamrában tartja, két falba vert szegre fektetve. Nem szabadna hozzányúlnom, nem szabadna bemennem a fáskamrába, de mióta rájöttem, hogy a diófáról át lehet ugrani a fáskamra tetejére, és félre lehet húzni a cserepeket, és a tetőlécek között be lehet csúszni a fáskamra padlására, és onnan le lehet mászni a fáskamrába, sokszor bemászok. Az ásót is sokszor kézbe veszem, szeretem végighúzni a tenyerem a hűvös fanyélen. Ilyenkor mindig a földikutyákra gondolok, arra, hogy vajon hogy néznek ki.

Nagymami éjszaka szokta elásni a csapdát, Nagyapa régi bányászsisakjával világít magának. Ott van az is a fáskamra falára akasztva, de azt nem merem levenni, mert a lámpája köré egy megsárgult állkapocscsont van drótozva, és ahhoz nem szeretnék hozzáérni.

Nagymami majdnem minden éjjel ás, kivéve, ha a telihold világít, akkor nem, mert azt nem szereti, és olyankor a földikutyák sem járnak. Először mindig kiássa a földből a csapdát, kinyitja, belenéz, aztán mindig rögtön be is csukja, és el is ássa újra egy alkalmasabb helyre. Az almafa alól a szilvafa alá. A szilvafa alól a diófa mellé. A diófa mellől a grupp közepébe. A grupp közepéből a kerítés mellé.

Ezt onnan tudom, hogy már négyszer is meglestem Nagyapa piros üvegű szovjet éjjellátó kukkerével, amit Nagymami az ágya alatt tart egy cipődobozban.

Nagymaminak eddig még egy földikutyát se sikerült elkapnia, de azt mondja, ne izguljak, ami késik, nem múlik. Előbb-utóbb elkapja és megnyúzza majd őket, a bundájukból meg kucsmát csináltat. Magának is és nekem is. Azt mondja, a földikutyák bundájából lesz a legjobb kucsma. Olyan, amelyik egy életre megvéd a középfülgyulladástól.

Tettamanti Béla rajza