Az 1977–2000 közötti majd negyedszázad eseményeit igen részletesen megörökítő, egyszersmind elemző diárium két vaskos kötetben jelent meg 2003-ban. Halálának ötödik évfordulójára barátai, kollégái, tisztelői adtak ki testes tanulmánykötetet, amelynek címében munkásságának két kulcsszavát idézték: nemzetiség, felelősség. És most napvilágot látott több mint fél évszázadon át – 1949 és 2000 között – folytatott levelezése is.

Már a majd hetven nyomdai ívet kitevő Napló is lenyűgözte olvasóját. Mert távolról sem csupán az aktuális történések megörökítését tartotta feladatának szerzője – hanem az emlékezést, az önvizsgálatot, a koranalízist a napi események kapcsán. Nem terméketlen önmarcangolást, hanem minden lehetséges tényezőt számba vevő elemzést arról, miként vált hithű kommunistából a totalitarizmussal szembeforduló, ám baloldaliságát soha fel nem adó gondolkodóvá. A most megjelent Levelek még inkább árnyalják képünket Gáll Ernő pályájáról, s tovább növelik tiszteletünket iránta. Elsőként a mű, a levelezés méretei nyűgöznek le. A hagyaték 5612 levelet tartalmaz. Levelezőpartnerei száma 522. Közöttük természetesen ott vannak a romániai szellemi élet kiemelkedő alakjai Domokos Gézától Gálfalvi Zsolton, Méliusz Józsefen, Sütő Andráson át Szász Jánosig. Nagyszámú magyarországi levelezőtársa közül Ilia Mihállyal váltotta a legtöbb levelet –390-et. A nyugati magyar emigrációt többek között Deák István, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós és Szépfalusi István reprezentálja. És természetesen fontos helyet foglalt el a levelezőpartnerek között a román szellemi élet néhány jeles képviselője.

Az óriási anyag igen sokrétű. Két témát mindenképp kiemelendőnek tartunk. Az egyik a baloldalisággal kapcsolatos önkritikáé. Amint kiváló bevezető tanulmányában Salat Levente, az életmű egyik legjobb ismerője megállapítja, Gáll Ernő írásaiban 1969-től kimutatható a dogmatizmussal való szembefordulás. Hogy ez hová fejlődik viszonylag rövid idő alatt, azt hitelesen illusztrálja Szász Jánoshoz 1979-ben írott levele: „Számomra …két probléma a legizgalmasabb: 1. Minek minősíthető szociológiailag ez a világ? 2. Mi a mechanizmusa annak a hamis tudatnak, amely oly tökéletesen úrrá lett rajtunk a negyvenes évek végén és az ötvenes években, s amely alól oly nehéz volt emancipálódnunk. Ha sikerül ezekre elfogadható válaszokat találnunk, akkor talán feleletet kapunk arra a kérdésre is… hogyan tovább? És itt kötődik egyéni vívódásunk a marxizmus sorsához… Marx nyilván nem felelhet a gulágokért, de nem is vonható ki az általa kidolgozott, még pontosabban, a nevével fémjelzett ideológia a felelősségre vonás alól.” Másfelől viszont jellemző, hogy az önkritika nem jelent önfeladást. Az 1989-es fordulat után írja ugyancsak Szász Jánosnak: „Rám, ránk, az egész mai baloldalra abszolút jellemző Hobsbawm századvégi diagnózisa: ködben botorkálunk. Az irányvesztettségben is egy biztos: nem fogom kibontani és magasra emelni a restauráció zászlaját.” 1996-ban a Párizsban élő szociológus, Karády Viktor figyelmét arra hívja fel, hogy helytelen a „szocialista eszmevilágot a Mein Kampf ideológiájával közös nevezőre hozni”. Egyik utolsó levelében, 2000 márciusában szintén Szásznak írja: „Nem tudok mit kezdeni a Schröder–Blair-féle III. úttal, és nagyon zavar a csúcsokon garázdálkodó korrupció (Craxi, Mitterrand, Dumas stb.).”

A levelezés másik témája, amelyről szólni kell, Gáll Ernő vezető román értelmiségiekkel folytatott polémiája. Megjegyzendő: a „magyarügy” iránt leginkább fogékony néhány entellektüelről van szó, akik azonban levelezőpartnerük iránti szimpátiájuk ellenére csak magyar bűnökről hajlandóak tudomást venni. Egyikükkel vitatkozva szögezi le Gáll a legnehezebb időkben, 1984-ben: „Ama bizonyos alagútban két irányból közeledünk az igazsághoz, de csak azonos elvi alapokon haladhatunk előre. Nincs kétféle mérték. Itt nem alkalmazható a »Quod licet Iovi, non licet bovi« jeli géje. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy mindegyik fél szabad kezet kap a szerecsenmosdatásra, arra, hogy menleveleket állítson ki »sajátjai« számára… tudomásul kell vennünk, hogy itt, Kelet-Közép-Európában igen szűk körre korlátozódik ama tradíció, amely egyértelmű. Mit csináljunk például Goga hagyatékával? Kétségbe vonhatjuk-e költői géniuszát, azt, hogy kifejezte az elnyomott románság szabadságvágyát vagy azt, hogy mesterien lefordította az Az ember tragédiáját? De ugyanakkor feledjük el, hogy egy fasiszta párt és kormány elnökeként még jobban a hitleri Németországhoz akarta kötni az országot? Nekem is az a véleményem, hogy ki kellett adni a teljes Eminescut, de nyilván nem lehet lemondani arról sem, hogy kritikailag értelmezzék publicisztikájának bizonyos részét. Ugyanígy nem fosztható meg Slavici sem attól a helytől, amely őt az irodalomtörténetben és az erdélyi románság harcainak krónikájában megilleti, csak azért, mert együttműködött a német megszállókkal a bukaresti béke idején. De az is kétségtelen, hogy ezt a mozzanatot nem szabad elhallgatni.” A levelezés azonban – finoman szólva – eredménytelen. Gáll Ernőnek rá kell ébrednie, hogy a szélsőségesen nacionalista Ceausescu-diktatúra viszonyai között lehetetlen a „magyar–román kiegyezés”.

Valószínű, hogy a technika fejlődésének „köszönhetően” Gáll Ernő levelezése az utolsó nagy magyar episztolafolyam, amely csak Kazinczy Ferenc teljesítményéhez mérhető. Ahogyan az lenni szokott, noha életében is nagyra becsültük a tudóst, a Korunk szerkesztőjét, most is post mortem válik világossá, milyen és mekkora volt valódi teljesítménye. Egy 1990. végi naplójegyzetében írja: „Úgy látszik, »peremszemélyiségként« való önmeghatározásom végül is a zsidó-magyar-baloldali hármas kötöttségben és marginalizáltságban fejeződik ki a legautentikusabb módon. A kettős kisebbség valóban hármas, csak bírjam mindhárom terhét.” Ma már nem kétséges, hogy ez a „peremszemélyiség”, akit az Észak-Erdélyt visszafoglaló Horthy-rendszer zsidó származása miatt munkaszolgálatra küldött, amelynek végállomása Buchenwald lett, a Ceausescu-diktatúra pedig magyar nacionalistának minősítve állított félre, kolozsvári őrhelyén nemcsak a romániai magyar értelmiségnek volt kiemelkedő, irányt szabó alakja, hanem a XX. század második fele és a XXI. első évtizede magyar szellemi életének.

A Korunk és a Napvilág Kiadó által megjelentetett szövegfolyam két részből áll. Egy 800 oldalas, a szerkesztők által legfontosabbnak tartott leveleket tartalmazó kötetből és egy, az egész levelezést hozzáférhetővé tevő, rendkívül jól kezelhető CD-mellékletből. Ezek segítségével egy olyan, megkerülhetetlen történeti forráshoz férhetünk, amely nem csupán a romániai magyar értelmiségtörténetet, a magyar–román viszony problémáit, de térségünk kényszerpályás fejlődését is érthetőbbé teszi számunkra. Hogy ez lehetségessé vált, az sokaknak köszönhető, akik közül hely híján itt csak a Dávid Gyulát említjük. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a legfőbb érdem a hagyatékot gondozó, annak nyilvánossá tételéért heroikus munkát és a legjobb értelemben vett lankadatlan lobbizást folytató hitvesé, Gáll Éváé.

Gáll Ernő élete nem volt könnyű. Munkásságának utóélete azonban azt bizonyítja, hogy a tisztességes emberi és felelős szellemi magatartású gondolkodó mindegyre nő az időben.

Gáll Ernő