elszalad, hazajön, a szobájában marad,
nem mond semmit, kérdezni nem merem,
már utána menni sem, ha rányitok, eltorzul
hirtelen az arca, hogy miért nem kopogsz, mi!?,
pedig én igen, csak halkan, mert azzal sem
akarom megijeszteni, meg zavarni a munkában,
és nem tudom, mit csinál, mikor megállok az
ajtaja előtt, csak halk kattogást hallok, néha
dübögést, és azokat a nem is tudom miféle
zenéket, meg van zavarodva ez a gyerek, ez
a gyerek biztosan meg van zavarodva, de néha
kijön a konyhába, mikor ott van az a félrenyírt
barátja, és akkor halkabbra veszem a tévét, őt
hallgatom, ám elcsendesedik, aztán hallom,
ahogy együtt nevetnek, majd amikor ketten
maradunk, megint elmondja, hogy miért nem
főztél!?, miért nem mosod meg a hajad!?, már
megint tiszta zsíros a fejed! és ha ezt apuka
látná…?, felképelne, meg, mi az, hogy két hete
nem fürödtél!?, mi a kurva élet!, én meg csak
jobbra-balra billegek, tördelem fagyos ujjaimat,
és magam elé meredve próbálom felmérni
a felpattogzott csempedarabokat, mert ezeket
a perceket így lehet átvészelni, szótlanul

Áfra János (1987), kötete még nincs.