Ám nem sokkal korábban, egy másik brüsszeli konferencián tizennégy kutatóintézet azzal hozakodott elő, hogy „gondolkodj globálisan, cselekedj európaian”. Ennek ugyan több értelme van, de ellentmond az előbbinek. Ráadásul a tizenöt pontba szedett javaslatok közül csak a tizenegyedik említi meg, hogy az EU fogjon össze az Egyesült Államokkal – a terrorizmus elleni harcban. Minden egyéb jórészt az unió belső problémáival, intézményi változásaival, a világgazdasági válság kezelésével foglalkozik. Így persze nem meglepő: az említett Brüsszeli Fórumon az az álláspont alakult ki, hogy Európa egyelőre képtelen Washington partnereként megjelenni.

Barack Obama elnökké választása, majd a hosszú vajúdás után megszületett lisszaboni szerződés azonban elhárított az útból két akadályt: George Busht és az unió intézményi válságát. Az új amerikai elnököt hihetetlen lelkesedés fogadta Európában, amelynek most már van elnöke és külügyminisztere is. A mézeshetek azonban gyorsan elmúltak, az EU inkább nehezítette Obama dolgát, mintsem segítette, vacakolt a guantánamói foglyok befogadásával, az afgán csapaterősítéssel, s a világgazdasági válság kezelését is másként képzelte. A legsúlyosabb csapás aztán decemberben a koppenhágai klímakonferencián érte az uniót, ahol az Egyesült Államok teljesen figyelmen kívül hagyta az európai érveket, s inkább Kínával, Indiával és másokkal üzletelt. Továbbá az amerikai kormányzat emlékeztette az európai szövetségeseket, hogy nem teljesítik a katonai kiadások mértékére vállalt kötelezettséget, s vita robbant ki a banki átutalások adatainak átadásáról is. De a lista hosszú.

A túlzott lelkesedést, amely Obama megválasztását övezte, realizmus váltotta fel, s persze az új amerikai doktrína, amely az Egyesült Államok létérdekének a Közel-, Közép- és a Távol-Kelet ügyeit tekinti. Erre utalt a Brüsszeli Fórumon Nicholas Burns, aki úgy látja, hogy miközben az amerikai érdekek eltolódtak, Európa ezt a mozgást, változást nem tudta követni. Azt magyarázta, hogy Európa akkor tölthetné be a természetes szövetséges szerepét, ha az Egyesült Államokkal együtt, azonos elvek alapján foglalkozna a Közel-Kelettel, Kínával és Oroszországgal. De a stratégiában nincs konszenzus. Európa sokat beszél arról, hogy globális játékos szeretne lenni, csak éppen képtelen meghatározni, hogy ez mit is jelent. Burns kemény szavaira reflektálva Francois Lafond, a German Marshall Fund párizsi igazgatója is elismerte: az óceán két oldalán most próbálják újraértékelni, hogy mi a fontos. A vitát azzal színezte a dán Rasmussen NATO-főtitkár, hogy Európát papírtigrisnek nevezte, amiért elhanyagolja a katonai fejlesztést.

Az uniós vezetőket szíven ütötte, hogy Obama lemondta a májusra tervezett madridi csúcsot. Szócséplésre, fotózási alkalmakra nincs szüksége, üzente. Erre reagált Barroso úgy, hogy valóban, eredmény kell, nem találkozó. Ám Toomas Ilves észt elnök Burnshöz hasonlóan alighanem a lényegre tapintott: a hidegháborúnak vége, s ami a transzatlanti viszonyt jellemezte – a szabad világ védelme szovjet fenyegetéssel szemben –, kikerült a látómezőből. Az amerikai külügyminisztérium képviseletében pedig Anna-Marie Slaughter politikai igazgató azt mondta: a kérdés az, mit tudunk együtt tenni, nem pedig hogy Európára összpontosul-e a figyelem.

Ezzel az utalással emlékeztette hallgatóságát, hogy Obama elnök már vagy egy éve kifejtette: a közös értékek önmagukban nem elégségesek a stratégiai kapcsolat létrejöttéhez vagy megőrzéséhez. Az amerikai elnök ad hoc szövetségeket hozna létre. Nem az erőegyensúly áll e stratégia középpontjában, olyan egyenletet állít fel ez az elmélet, amelynek eredménye nem nulla, hanem növekvő pozitív szám, vagyis a hatalmak nem egymás rovására, hanem egymás mellett egyszerre növelik erejüket, befolyásukat. Az örökölt feszültségek és az előre jelezhető kockázatok sora az említett „Keleten” is túlmutat, hiszen ide értendő a nemzetközi szervezetek reformja, a klímaváltozás, a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek terjedésének akadályozása. Ez utóbbi öleli fel Iránt mint ellenszegülő államot, s Oroszországot mint együttműködő START-partnert.

Az uniós vezetők közül a stratégiai érzékenységet ez ideig nem mutató Catherine Ashton külügyi főképviselő úgy véli: a transzatlanti viszony örök és megbonthatatlan. Barroso látja, hogy retorikáján módosítania kell, s azt hiszi, ez elég. Az Európai Tanács állandó elnöke, Herman Van Rompuy azonban már érzékeltette, ő is tudja, hogy a közös értékekre, a hagyományos kapcsolatra hivatkozás édeskevés. Két évtizeddel a hidegháború lezárulása után Amerika és Európa érdekei igenis eltérhetnek. Ám minthogy egyetlen ország sem erőltetheti rá akaratát vagy szabályait a világra, az Egyesült Államok és Európa jól kiegészítheti egymást. Terrorizmus, piaci zavarok, energiabiztonság, klímaváltozás, kibernetikai háborúk vagy a zöldtechnológiák fejlesztése. A lehetséges megoldások példájaként Van Rompuy az EU közvetítő tevékenységét említette a 2008. augusztusi orosz–grúz háború alatt és után.

E realista szemlélet térnyeréséhez persze – ahogy a Világkereskedelmi Szervezet francia főigazgatója, Pascal Lamy megjegyezte – Európának egy nyelven kellene beszélnie azokban az intézményekben is, amelyekben túlképviselteti magát. Charles Grant, a Center for European Reform igazgatója hozzátette: jó transzatlanti kapcsolat csak olyan Európára épülhet, amely tudja, mit akar. A helyzet iróniája – írta Constanze Steizenmüller, a German Marshall Fund elemzője –, hogy Európa, amely a kölcsönös függőség és a sokpólusú világrend vízióját mutatta fel Amerikával szemben, főként George Bush nyolc éve alatt, most képtelen felzárkózni a kölcsönös függőség és a sokpólusú világkép teóriáját ma gáévá tevő Egyesült Államok mellé mint a globális kockázatok kezeléséhez hozzájárulni képes második, s nem másodlagos hatalom.