Mese 'egy lányról'
– Sundance fesztivál, berlini fesztivál, torontói fesztivál, kritikai elismerések özöne, Golden Globe-, Oscar-jelölés, a brit filmakadémia legjobb színésznőjének díja... és máris címlaplány lettél.
– Ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, tehát inkább be sem engedem az életembe. A Sundance volt az első fesztiválélményem és az Egy lányról volt az első filmfőszerepem. Berlin után már szédültem, elmentem pihenni, aztán az Egy lányról sikere kapcsán kaptam egy másik filmet, és ahogy elkezdtem dolgozni, visszazökkentem a régi kerékvágásba.
– Az a másik film a Tőzsdecápák 2, melyben a cannes-i fi lmfesztiválon láthatunk majd, és Michael Douglas lányát játszod. Oliver Stoneig azonban el kellett jutni valahogy. Nagyon messziről?
– Sokan mondják, hogy véletlenül pottyantak a pályára. Én viszont mindig színész akartam lenni, elsősorban énekes-színésznő. Kamaszkoromban annyira belehabarodtam a musicalekbe, hogy lerángatni sem lehetett rólam A nyomorultak-pólót. Ha a szüleim nem olyan szívósak és szigorúak, biztos kimaradtam volna a gimiből, és elkezdtem volna a szokásos menetet a reklámmal meg a modellkedéssel. Ehelyett leérettségiztem, felvettek az egyetemre, de annyira nem fűlt hozzá a fogam, hogy küldtem egy kétségbeesett levelet Julian Fellowesnak, aki a Gosford Parkot írta, akit még a gimiből ismertem, vendégtanárként tartott nekünk egy órát. Nagyon kedvesen válaszolt, meghívott egy pár fiatallal vacsorázni. Nála találkoztam egy castingügynökkel, aki elküldött a Büszkeség és balítélet színészválogatására, kaptam egy epizódszerepet, és így kerültem be a szakmába. S ezzel el is felejtettem az egyetemet. A többi meg már jött magától.
– Ez az útvonal kísértetiesen emlékeztet az Egy lányról Jennyjére, aki az egyetem helyett szintén a szabadságot választja.
– A különbség csak az, hogy Jenny naiv, én pedig nem vagyok az. Nem akar olyan beszűkülten élni, mint azok a nők, akiket ismer, és a házasságban látja az egyetlen kiutat, csacsi módon a függetlensége kulcsát. Ne felejtsd el, ezek a hatvanas évek, és Jenny akkor jön rá az igazi függetlenség és a töménytelen választási lehetőség ízére, amikor ez után a keserű kitérő után végül mégis bekerül Oxfordba.
– Carey Mulligan is választhatta volna az egyetemet.
– Abból a magángimiből, ahova jártam, csak négyen nem tanultunk tovább, amit én úgy fordítottam le magamnak, hogy összesen négyünknek volt annyi kurázsija, hogy ne vesztegessünk el három-négy évet az életünkből. Mert a többieknek fogalmuk se volt, mik akarnak lenni, csak azért mentek egyetemre, hogy megfeleljenek a szüleiknek és meghosszabbítsák a gyerekkorukat.
– És nem zavar vagy nem hiányzik, hogy sosem jártál színművészetire?
– Annyiból igen, hogy máig úgy érzem, mintha szakmai gyakorlaton lennék, mégpedig a lehető legkiválóbb körülmények között. Brenda Blethyn, Donald Sutherland és Judi Dench között kóstolgatni ezt a szakmát nem volt ám akármilyen lehetőség. Utána sorra megadta az élet azt is, hogy sok epizódszerepet játszhattam, volt alkalmam kifigyelni a főszereplőket, és nem kerültem olyan helyzetbe, hogy nagyot égjek. A legjobb iskolám a Királyi Színházban A hattyú főszerepe volt, mert ott derült ki, hogy a módszertani tudásom nulla, de olyan mestert kaptam Ian Rickson művészeti igazgató személyében, hogy végül gyorstalpalón végeztem el a szakma egyetemét.
– Ezzel a hatvanas években játszódó filmfőszereppel mégis újra az ismeretlenbe csöppentél.
– Apukám a hatvanas években a foci Mekkájában, Liverpoolban nőtt fel, és azt mesélte, hogy mikor én még kissrác volt, bármelyik szomszédhoz nyugodtan bekopoghatott egy pohár vízért. De neked eszedbe ne jusson megtenni, kislányom, mert manapság az emberek egyrészt gyanakvóak, másrészt utálják a kéregető idegeneket.
– Tehát Carey Mulligan akkor sem ülne be egy bizalomgerjesztő idegen kocsijába, ha ugyanúgy ázna az esőben, mint Jenny?
– Soha! Sőt, a barátnőimet is kézzel-lábbal lebeszélném. Ezért volt nekem ezt a jelenetet a legnehezebb eljátszani, mert folyton az járt a fejemben, hogy ez a lány megőrült! Nagyon sokat kellett olvasnom és beszélgetnem a hatvanas évekről, hogy megértsem, akkor még olyasfajta áldott, naiv bizalomban élt a világ, ami az én nemzedékem számára teljesen felfoghatatlan és idegen.
– Ezek szerint Carey, a nyolcvanas évek közepének szülötte mégis sokkal szófogadóbb kislány volt, mint a hatvanas évek Jennyje?
– Apukám katolikus, anyukám protestáns. Bentlakásos katolikus iskolába írattak, minden szertartáson részt kellett vennem. Nem lettem megszállott vallásos, de ahhoz eleget énekeltem a templomi kórusban, hogy valami rám ragadjon a mindenható szeretetből, és bár senki nem kényszerített, megtanultam szalonképesen viselkedni is.
– Mi volt a legkülönösebb, amit a hatvanas évekből megértettél?
– Jenny az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében még nélkülözésben, ételjegyeken töltötte a gyerekkorát, aztán pedig teljes állóvízben, poros bútorok, álmos családi egyenvacsorák és halálig megjósolható jövőkép ketrecében élt. A szülei és mindenki, akit ismert, csak arra játszott, hogy túléljen, és meg tudjon kapaszkodni valahol. A kamaszokat nem tinédzsernek hívták, hanem gyerekeknek, mert sem a címke, sem a tiniöntudat még nem létezett. A Beatles ébresztette rá az első tizenéves nemzedéket arra, hogy az életnek zamatos íze is lehet, és ezt a szemléletet hozta be Jenny életébe az a férfi, aki váratlanul megállította az esőben.
– Mint téged Oliver Stone, amikor felkínálta a Tőzsdecápák 2. főszerepét.
– Éppen szusit majszoltam a barátommal, amikor fölhívott, és majdnem kiesett a kezemből a telefon. Az Egy lány alapján döntötte el, hogy engem akar, pár hétig próbáltunk, aztán elkezdtünk forgatni, és ment, mint a karikacsapás.
–Most pedig, ha minden igaz, aMy Fair Lady Elizája vár rád, Emma Thompson forgatókönyvéből és Hugh Grant Higgins professzora oldalán.
– Hát... kockázatos vállalkozás lesz, mert mindenki az eredetit emlegeti. Úgy döntöttem, nem érdemes frusztrálnom magam a nagy elődökkel, inkább megpróbálok beleadni apaitanyait.
Los Angeles, 2010. április
