Az örvendeztetőbrigád
Ne írjam azt, hogy brigád, ha kérheti gyanúsított létére, akkor már inkább osztag a helyes kifejezés, a brigád nem is magyar szó, ráadásul van benne valami komcsisan erőszakos, márpedig ezt ő, ameddig lehet, ugye, reálisan, cérnatice, hogy úgy mondja, szeretné elkerülni, mármint az erőszakot. Inkább arrébb megy, most is azt kellett volna, arrébb menni, nem szenvedélyeskedni meg erősködni egy magasabb cél érdekében, hogy de igenis nevessen és örvendjen az az illető, hogy a rigác murva anyját snassza szájba a fennvaló, csak őtet elkapta a hév, továbbá már unta a sok rábeszélést, meg hogy a delikvens makacsul ellenállott, pláne a fiatalabb kollegák szeme láttára, akik látva az ő, megmondva őszintén, nehézségbe ütközését, elsompolyogtak onnan – jó, megbeszélték, hogy ez csak bemutató, nincs tánc vagy fizikoterápia. De akkor is égés volt neki tapasztalt csasztuskaíró és vőfély létére, és emiatt is jóval kijjebb bukott, mint talán kellett volna, mikor ezzel a két ujjával belenyúlt annak a szomorú egyénfélének a szájába, hogy széjjelhúzza neki, ha már magától egy szaros mosolyra se hajlandó. Az meg egy kicsit sem vette a lapot, sőt tiszta erőből beleharapott neki a kezébe, hogy ezeknek milyen barom egy állkapcsuk van, azt én el se tudom gondolni, hacsak én is nem magukfajta vagyok, már bocsánat.
Mármost hagyni kellett volna, hogy nyílt utcán, fényes nappal megharapják?
Ugye nem, akármekkora is a demokrácia?!
Lényeg a lényeg, erre a harapásra válaszul verődött le az ominózus szemüveg, illetve ütődött be az illető orra, állítólag nyolc napon túlian, ezt ő nem vitatja, a saját indulatát, de megjegyezné, hogy magasabb szempontból nézve kicsit más a leányzó fekvése. Hiszen nem azért eshetett meg a dolog, mert még nincs meg a kellő törvényi környezet? Dehogynem. Ha ott állott volna két csendőr, két 190 magas, kakastollas legény, ez egyszerűen nem történhetik meg, olyan isten nincs. Se a vérforralóan látványos nem örvendezés, se logikus következménye, az úgynevezett testi sértés, az illető részéről harapással megvalósított
AIDS-veszélyeztetés, az ő részéről határozott visszaütés következtében.
Ez áll tehát egymással szemben, az AIDS meg egy tockos.
Azért csak vidámabb szó, hogy tockos, nem? Ő megmondja, az egész ötlet ebből, a vidám alaptermészetéből indult ki. Abból, hogy ő föl nem foghatta, mért nem örülnek egyesek, amikor a napnál is világosabb, hogy örülniük, sőt örvendezniük kéne, ez nevelés kérdése, effektív ráhatásé, s hogy ez manapság, nézzek csak körül, nagyon ramaty lábakon áll. Az általános és mintakövető vidámság. Nosza, akkor alakítani kell kisebb kollektívákat, akik ezt maguk is így gondolják, akik humorban nem ismernek tréfát, ahogy Wass Albert mondja. És alakult ilyen csoport nem egy, és még fog is alakulni, mert ezt megtiltani nem lehet, hogy alulról jöjjön, aminek jönnie kell.
Nem mondja, hogy ez egyszerű logisztikailag, mert a konkrét terepmunkát megelőzi egy komoly kiválasztás, ami emberismeret kérdése is, meg figyelésé, felderítésé konkrétan. Egyrészt vannak a listák, név, cím, telefonszám, hogy ki nem fog örülni, ez alapján meg lehet nézni face to face, hogy nem örül-e tényleg, másrészt van a személyes gyűjtés, illetve tapasztalás, hogy ki nem osztozik a magyar emberek satöbbijében, ki nem örvend, pláne kinek van tevőleges baja a szebb jövővel, ami végre elkezdődött.
Mert ezeken muszáj segíteni, ez a szolidaritás, hogy nem lehet eltaszítani azt se, aki megérdemli.
És igenis, semmi brigád, hanem talán segélyszolgálat. Az illetőket ki lehet szúrni a legszelídebb módszerekkel is, buszon, teszi azt, vagy buszmegállóban, mint ahogy a fenti harapásos esetben is történt. Meszsziről, a natúr arcberendezése alapján lerítt a delikvensről, hogy ez nem örülős, s hogy minek nem. Akkor ő jelzett, hogy ez lesz, mert pont azt szereti, ha nehéz a feladat. Ő adott esetben egy egész ravatalozót meg tud nevettetni, volt rá példa, az igaz, hogy fogadásból, mondjuk, nem túl büszke rá így utólag, mert valahogy a legjobb szándék is félrement abban az egy esetben, melyből tanult, azóta többnyire tudja a határait, és itt is tudta volna, ha nem száll el az agya. Szóval odament viccesen, köszönt egy tisztességeset, nyújtotta a kinyújtott kezét, s mondotta, hogy ő mosolyellenőr.
Most repül a kismadár.
Hagyják őt békén, mondta az illető, mire ő csak tovább mosolygott, és tisztelettel felkérte, mosolyogjon már együtt a brigáddal, mert ez nem egy magányos műfaj, ökör nevet magában, szóval, hogy mosolyogjon, pláne nevessen, mert ezt igenis lehet tanítani, a jókedvet. Naná, hogy lehet. Először tisztázni, hogy mi baja van az illetőnek, hogy nem örvendezik, másodszor megígérni az orvoslást, harmadszor megkérni egy odalépés keretében, hogy akkor most már tessék szíves nevessen. A zöme rááll, mint a vackor, de rááll, viszont van egy megátalkodott rész, az nem akarja érteni, miről van szó, húzódozik, vitatkozik, hogy őneki szíve joga a kedve.Mintha ezt bárki vitatta volna. Legyen olyan kedve, amilyen, ha örvendezik.
Viszont az embernek meg fából nem lenni is van szívejoga, és erre már csak kifakad az ember, hogy azért ez mégiscsak túlzás, hogy ő, mármint a brigádtag vagy osztag szépen föl van öltözve, vőfélyegyenruha, vőfélybot, vőfélybakancs, vőfélysapka, s akkor neki mindenféle rigácok szívejogáznak? Nemá a hogyhívják vigye a hogyhívjákot! Mert a nyájasságnak is van egy határa, lehet többféle hangfekvésben is beszélni, de ameddig lehet, az ember bízzon a rutinjában, a nevettetési képességeiben, ő is ezt teszi, illetve tette eddig, mert az se kizárt, hogy ebben a posztkomcsi káoszban őt elítélik olyasmiért, amit megtett ugyan, de pontosan azért, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő, mert ha mindenki örvendezik a maga jól felfogott érdekében, akkor ilyesmire egyszerűen nem kerülhet sor, tockosra és hasonlókra, ezt reméli, én is megértem, a totális humortalanságom dacára.
Hála a magasságosnak, őt ilyen veszély a humortalanság részéről nem fenyegeti, ő, láthatom, elvan a viccelődés mezsgyéjén, illetve a szép szóén, ameddig lehet. A többiek tényleg csak akkor avatkoznak be, ha ő szól, hogy nincs más megoldás, vagy ha kell a zene, szinti vagy élő furulya, mikor hogy, mert ha semmi nem használ a sok önsorsrontónak, akkor elő a furulyát, és testmozgás van, vagyis ő szabályosan felkéri az illetőt egy páros táncra tisztelettel, és nagyon morcos, ha visszautasítják.
Mondjuk biztos van még csiszolnivaló a dolgon, ezt a savanyúszőlő-képem jól mutatja, és könnyen lehet, hogy a fájó kezével, pláne rendőrségi körülmények között ő nem tudott igazán meggyőzni engem, de én higgyem el, dacára, hogy most még nehézkes, ha ennek kialakul a kultúrája, rá se lesz rántva, meglátják a vőfélyosztagot az emberek, és már nevetnek, ahogy az való. És akkor már csak be kell szabályozni, hogy ne hangosan.
