A Vámos-feladvány
Kicsivel később vonzóbbnak találja az öreget, de nem annyira, hogy… aztán kiderül valami rémség, de azt már nem mesélem el. Közben a férfi próbálja nem tudomásul venni frusztrációját, az utolsó pillanatban már majdnem megszólal. Aztán mégsem. (Jobb is…) Ilyen a struktúra. De nem ettől jó a könyv. Hanem a viviszekciótól. Amit az utolsó kisregényben csipetnyi iróniával és véres tényanyaggal mesél, a kettő ugye tűz és víz, illesztése nem egyszerű (majdnem lehetetlen) – író munkája. Mert megoldja. A fájdalom, tény, mosoly, korosztályok egymáson súrlódó észjárása játszik az elbeszélésben. Ami látszatra könnyeden gördül, csak lassan érzel rá, hogy ezek a sebek még nyitottak, hogy nincs feloldozás. „Vidám” történetbe jókora darab véres valóság van csomagolva.
Mondom, megoldja, helyenként magával ragad, éjjel is jár a fejemben. Hogy micsoda tribliket játszik velünk az élet. Illetve vele, Vámossal, s most már az olvasóval is: magára ismerhet itt-ott-amott.
De most nem könyvkritikát írok. Azon töröm a fejem, hogy miért kell Vámosnak, az írónakmégmindig az elismerés peremén, a kánonon kívül tipródnia? Vagyis: nem belül, a „szakma” komolyan veendő szereplői között. Fél éve talán előző regényében bogarásztam (Utazás Erotikába), haver mondja, hogy nem kellett volna. (A regény most fog kijönni németül: Meine zehn Frauen…) Aztán körülnéztem és beleütköztem a Vámos-feladványba. Hogy egy sikeres, jó íróról itthon a „mértékadó” közvélemény inkább hallgat. Nem illik szeretni.
Itt van az Apák könyve című regény –jelenünk múltértelmezésének egyik legjobb irodalmi darabja. Csend. Aztán a New York Times közöl hosszú méltatást róla, felsőfok, elismerés. Amit megelőz, kísér, követ jó pár könyvének külföldi megjelenése. A siker. Itthon is szeretik, szerepel, olykor jó kritikákat is kap, máskor meg hát – próbálok finom lenni: leszázalékolják. A lényeg, hogy a belső kör zárva marad előtte. A csúcs, hogy úgy mondjam. Mert, hogy: lektűr. Meg hogy miért kell neki a tévében villogni. Író írjon. Mindez csak olykor mondódik ki, ritkán íródik le, többnyire csak „irodalmi közvéleményként” – blogokban, webes fórumokon – kering a fenntartás, miszerint ez a közvélemény túlzásnak tartana valaminő érdemi laudatiót, netán felsőfokot. Mint ahogy a közvélemény soknak tartja a közönségsikert, a hosszú könyvnapi sorokat Vámos asztalánál, ahol dedikál. „Ja, igen, a közönség kedvence.” Ha megkérdem, hogy vajon ez baj-e? Hiszen mégis csak minőségi irodalmat művel? Nem kapok egyenes választ, legfeljebb azt olvasom le az arcokról, hogy az író, az más…
Vámos tud valamit, ami kizárólagos értéke, a hangjában van valami addiktív, több mint olvasóbarát – hiszen karcos írásait szeretem leginkább. De ez mellékszál. Írói értéke, hogy egyszerre high and low – mondják jobb helyen –, azaz egyszerre tud az elit nyelvén és a populáris fekvésben beszélni. Igazából átfogja a kettőt, az egyikből utal a másikra. Ezzel a látásmóddal és írásmóddal nőtte ki magát. Mert a tömegtársadalomban (amiben élünk) és a posztmodernben (ami, úgy mondják, véget ért) ez a több szinten mesélni képes attitűd önálló írói kvalitás lett. Csak ezt nálunk nem értékeli a céh. Meg a kékharisnya-rend.
Ez a kettős látás (high and low) például azt jelenti, hogy Vámos olyan arccal mesél kusza történeteket vagy váratlanságokat, mintha minden rendben lenne, pedig – ahogy kiderül – semmi se nincs rendben. Mert nála a mese meghökkentésre fut, valami paradox csavarra jár. Komótosan halad, csábít – netán andalít –, aztán valami éles-kíméletlen villanás lobban – a sztoriban olykor egy mondatos rövidséggel –, amiben feltárul az élet rejtett, (zárójelbe tett) rémsége (valósága). Igazi otthona, ahogy figuráiba bele tud bújni, ahogy belülről azzá válik, annak „nyelvén” (sorsán keresztül) szólít meg. Egyébként is a sztori (mese, cselekmény – ezernyi neve van) kezdett már kihalni mint irodalmi alakzat, mostanában fedezik fel újra. Vámos viszont az elsők között kezdett dolgozni a mese rehabilitálásán. Mondjuk olykor könnyedebb stíl-játékaival is, de a mese örömének megmentésén. A high and low kettős látásával. Mert mindig is a valóság fintorai érdekelték.
Ezért nem fér el a Vámos-jelenség abban a dobozban, amibe belerakták. Amit Vámos csinál, az állandó határátlépés, vagyis átmegy a highba is, de él a populáris eszközkészlettel is – de nem marad ez utóbbiban, mert nem cövekel le egyikben sem, pendlizik, kettős optikával dolgozik. Amivel új minőséget teremtett, mondanám. Anya csak egy van című regényének az öregasszony szövegei hátborzongató személyes emlékek felidézésére kényszerítenek, ezt a hatást, a másik szál – egy kétbalkezes szerelmi történet groteszkje – oldja, kifordítja, más dimenzióba emel. A kettő együtt – szikrázó minőség. Irodalom.
Az irodalmi érték plurális mező, vagyis sokféle írói megoldás élhet benne egymás mellett. A Vámos-feladvány azért ütött szeget a fejembe, mert úgy érzem, a műveit körülvevő fenntartások nemcsak igazságtalanok, de szűkítik az értékmezőt, szegényítik a hazai listát (kánont). Amiben neki már rég van helye, csak valamiért nem írják bele a nevét…
