Kíváncsi voltam a kommentárokra, örültem, hogy folytathatjuk a tanulást, ám amikor negyedóra múlva ismét megcsörrent a készülék, már én kérdeztem:

– Nem veszi fel? Lehet, hogy fontos.

– Nem – mondta gyorsan reb Slojme. –És maga se vegye fel!

Kérdőn néztem rá.

– Egy bizonyos hölgy keres.

– És? – ráztam értetlenül a fejem.

– Nem akarok vele beszélni.

– De miért? – kérdeztem.

– Maga mindenbe beleüti az orrát? –csóválta a fejét. – Az illető hölgy a fejébe vette, hogy gondoskodik rólam. Ellát. Főz, bevásárol satöbbi. Ráadásul itt lakik a közelben.

– Hát, elkélne éppen egy segítő kéz –néztem körül a hallban és a nagyszobában, a bevetetlen heverőn. Eszembe jutott, hogy a hűtőszekrényben is csak egy kefirt, egy halkonzervet, két kiflit és egy rég megnyitott paradicsomlevet láttam. Valamilyen oknál fogva a kenyeret és a konzervet is a hűtőben tárolta.

– Maga ezt nem érti – legyintett. – Nem erről van szó.

– Hát akkor miről? – néztem rá értetlenül.

– Kettőt találgathat...

– Úgy érti, kikezdett magával?

– Úgy értem. Ne élcelődjön, ha kérhetem.

– Nem tetszik a hölgy? – mosolyodtam el, némiképpen illetlenül, mert láttam, zavarba jön.

– Mit számít, hogy tetszik-e? Hetvenöt leszek. Nekem már nincs jövőm, csak múltam.

– De jelene azért van. Miért nem örül, hogy valaki érdeklődik, és gondoskodni szeretne magáról?

– Nem érti? – fakadt ki. – Naponta többször felhív. Szépeket mond. Ő, nekem. Tíz évvel fiatalabb nálam. És elég szemrevaló. Hát mit nyújthatok neki, az én helyzetemben? Úgy értem, hosszú távon. És kitartó, a végtelenségig. Van, hogy csak úgy felcsenget, és nem nyugszik, míg le nem megyek vele sétálni vagy kávézni. Most mondja, ezt kellett megérnem öregségemre!

– Bomlanak maga után a nők – ugrattam.

– Azt hiszi, ez vicces? – kérdezte panaszos hangon. – Az élet nem áll meg negyven- vagy ötvenéves korban. Csak egyre nehezebb. Engem már megviselnek a heves érzelmek. Majd maga is meglátja, ha megöregszik.

Ebben a pillanatban csöngettek. Nagyokat pislogott.

– Na, látja, ez ő. Ha nem veszem fel a telefont, átjön, hogy nincs-e valami bajom.

– Most jobb, ha megyek – álltam fel.

– Ne, inkább maradjon! Ne hagyjon egyedül. Vagy menjen, bánom is én! Engedje be, ha akarja.

Nem szóltam bele a kaputelefonba, csak megnyomtam a gombot, ami a kaput nyitotta.

A földszinten piros garbós, alig őszülő, telt hölgyet pillantottam meg a lift előtt, vagányul felhajtott gallérú velúrblézerben, kosárral a karján. Enyhén magas sarkú csizmát viselt. Talán észrevette, hogy köszönés közben kíváncsian végigmérem, ezért elmosolyodott.

Megfordult a fejemben, hogy szót váltok vele, de a szellemességtől, ami eszembe jutott, elszégyelltem magam. Aztán bosszúsan gondoltam arra: egy időre lőttek a rendszeres tanulásnak. A kapun kilépve hiába próbáltam arra koncentrálni, hogy otthon engem is vár valaki, határozottan felismertem az érzést, ami elfogott: féltékeny voltam.