Locsolópénz
A gyerek utána megpróbálkozott a lista szűkítésével, hogy például az Ilonka néniékhez nem. De igen, mert rokonok, mondta az anya. A gyerek nyelt egyet, nem tudta elképzelni, hogy azok az ő rokonai lennének, meg félt is tőlük, a macskájuktól is, meg hogy elszakad a kutya lánca. Jó, mondta, de tudta, hogy az Ilonka néniékhez majd nem fog elmenni.
Egész délelőtt jött-ment a faluban, először a Dózsa utca, aztán lefelé az alvégbe, szomszédok, rokonok, volt szomszédok, végül az osztálytársnők is sorra kerültek, akiket egyáltalán nem volt kedve meglocsolni, mert egyik sem tetszett neki. Vagyis egy igen, de ahhoz pont nem mert elmenni, mert félt, hogy kiderül, hogy tetszik neki, és dadogni kezd meg vörösödni, és belesül a mondókába, hogy Zölderdőbe jártam.
Mindenütt megkínálták. Olyan finom édes pálinkákat csinálnak húsvétra, hogy a locsolkodó gyerekeknek is tetsszen az íze. Pedig a tévé is meg a rádió is bemondta, hogy nem szabad a kiskorúakat itatni. Igyál, gyerek, egyszer van húsvét, mondták, de a gyerek nem ivott, mert nem akart a felnőtt locsolkodókhoz hasonlítani, akik két helyszín között dülöngélve végigrókázták a járdát, aztán az árokban végzik, összekoszolják az ünneplőjüket meg a füvet, amit épp csak újraélesztett a tavaszi nap.
Már az alvégből jött haza, tétovázva lassan ballagott, fejben számolta, hogy mennyi pénzt szedett össze, amikor látta, hogy a kultúrotthonnál ott állnak nagyobb fiúk. A falvak úgy vannak kiképezve egyébként, hogy a nagyobb fiúkat sehogy nem lehet elkerülni húsvétkor. Vagy nincs másik út, vagy ha van, akkor biztos csak egy szűk ösvény, ahol egy ordas nagy kutya járkál fel-alá, s hozzá képest még a nagyobb fiúk is biztonságosabbak.
Na, mennyit kerestél, gyerek, kiabált az egyik. Á, én csak csokitojást kaptam, mert még kicsi vagyok, mondta a gyerek, mert félt, hogy elveszik a pénzét. És a csokitojás hol van, kérdezte a másik. A hasamban, mondta a gyerek, nagyon szeretem a csokitojást meg a csokinyulat is.
Ne hazudozzál, gyerek, biztos van neked pénzed a zsebedben, mondták, és elkezdték felgyűrni az ingujjukat. Jó, egy kis aprót tényleg kaptam, mondta a gyerek, s gondolta, majd úgy veszi ki a fémpénzeket, hogy a papírt otthagyja a zsebében, mintha zsebkendő volna. Az jó, mondta az egyik nagyobb gyerek, mert akkor snúrozhatunk. Nem tudok, mondta a gyerek. Azt mindenki tud, mondta a nagyobb gyerek, látod azt a vonalat, oda kell dobni a pénzt, akinek a legközelebb van a vonalhoz, az nyer. Jó, mondta a gyerek. Ügyesen dobott, pont az övé volt legközelebb. Akkor ezt én nyertem, mondta a nagyobb gyerek. De az enyém van közelebb, mondta a gyerek. Ja, most más szabály szerint játsszuk, érted, van olyan, hogy akinek messzebb, azé a nyeremény.
Fél órát snúroztak, mikor a gyereknek elfogyott a fémpénze, és egy papírt is fel kellett áldoznia. Utána elengedték. Ballagott hazafelé, nagyon fájt neki, hogy megcsappant a bevétel, holott az apja mondta, hogy hozzácsapja a születésnapi pénzhez, és vehet rajta bőrfocit, ha akar, olyat, mint az igazi játékosoknak van. Csak neki lesz olyanja, és mindenki majd hívni fogja focizni, ha másért nem, a focilabda miatt. Jössz focizni, kérdik. Ő meg, hogy igen. Hozd a lasztit is. Hozom, de akkor nem leszek kapus. És valóban csatár lesz majd, jobbszélső vagy legrosszabb esetben bal. De a focilabda a maradék összegből már nem tudott kijönni, hiába adta össze fejben újra meg újra.
Elmegyek az Ilonka néniékhez, gondolta a gyerek, és nem hazakanyarodott, hanem kifelé a faluból az utolsó házhoz, ahol laktak. Csókolom, kiabált be. A férfi nyitott ajtót. A kutya vonyított a lánc végén. Jöttem meglocsolni az Ilonka nénit, mondta a gyerek. Már elment a temetőbe. Hogyhogy, nem várta a locsolókat. Nem jön hozzánk senki. A gyerek kicsit állt tanácstalanul. Akkor magát locsolom meg, bökte ki végül. Hát, ha akarod, legalább szagos lesz a svájcisapkám, mondta az öreg, mert svájcisapkában volt. A gyerek rázta a levendulaillatú kölnit a férfi fejére. Na, elég lesz, mondta a férfi. A gyerek állt még. Ja, mondta a férfi, a pénz, és befordult a házba, s egy papírpénzt nyomott a gyerek kezébe. Megvan, gondolta a gyerek, és hazament.
Megjöttél, kérdezte az anya. Igen. Ilonka néninél voltál? Igen, mondta a gyerek. Épp most. Most, kérdezte az anya, láttam, amikor ment a temetőbe, virágokat vitt. De az ember otthon volt, mondta a gyerek, úgyhogy meglocsoltam az embert. Az embert, képedt el az anya, hogy egy férfit. Mért, mondta zavartan a gyerek, az öregeknél mindegy. Ugyanúgy néznek ki, ha az Ilonka néni is svájcisapkát hordana, akkor egyáltalán nem lenne különbség, magyarázta a gyerek zavartan, amikor belépett az apa, s az anya elmesélte, hogy a gyerek meglocsolta az öregembert az Ilonka néninél. Az apa is nevetett, talán mert ivott azokból az édes italokból. A gyerek egyre vörösebb lett, mikor az apa megdicsérte, hogy jól tette. Megpróbálta viccesnek tekinteni az esetet, ahogyan a szülők is, de nem sikerült.
Látta, ahogy az apa meséli a munkahelyén, hogy holnaptól ezt mindenki tudni fogja. Az egész falu, s mikor majd végigmegy az utcán, akkor kikiabálnak az udvarból, hogy te tényleg meglocsoltad az embert. Bemegyek, mondta a gyerek. Ugye nem ittál semmit, kérdezte az anya. Nem, mondta a gyerek. Csak mert olyan vörös az arcod. Nem attól, mondta a gyerek, és elindult a szoba felé, csörgött a zsebében a pénz, ahogy lépett. Hallom, ma jól kerestél, kiáltott utána az apa. A gyerek nem szólt semmit, lefeküdt a tévé elé. Valami nyomta a lábát. Hiába hevert a másik oldalára, ott is. Gondolta, az a pénz, amit az embertől kapott, pedig a papírpénz nem nyom, csak a fém. A tévében valami hülye mese volt, állatok szerepeltek benne, talán épp nyulak. Nem nézte, mert nem tudta, csak arra gondolt, milyen jó volna, ha most itt lennének a nagyfiúk. Már fájt a combja, mindkét oldalon nyomta a nadrágzseb, a tévében tovább kiabált a mese. De nem voltak ott, és senki nem akart snúrozni vele.
