Egy jövőre megmaradó dolog
Az ember szinte hátrahőköl. Több emelet magasba nyúló, keszekusza, karcsú vázszerkezet mímel falat, átlátszó, de mégis épületet formáz. Odabent parkos udvarok, kávézók és előadótér, aztán ez a csillogó transzparencia egyszercsak valódi, téglából-kőből rakott épületté változik. Az már az invalidusok régi kaszárnyája, amelyben immár egy évszázada működik a budapesti városháza. Előtte pedig, ez a fém-üveg-levegő játék nem más, mint Erick van Egeraat pályadíjnyertes kiegészítése.
Hát, megépült végül.
De csukják csak be egy pillanatra a szemüket. Képzeljék el, hogy a hátunk mögött, a Madách tér robusztus árkádja alatt nyílegyenes sugárút nyílik a távoli Nagykörút felé, mellette vöröstéglás homlokzatú lakóházak állnak őrt, amerre a szem ellát. Előttünk pedig, a Károly körút túloldalán roppant épület magasodik. Utcaszintjén olaszos árkád fut körbe, hatemeletes tömbjeit díszudvar választja el egymástól, a Deák téri templom háta mögött pedig jó húszemeletes, pártázatos csúcsban végződő torony mered az ég felé.
Így is történhetett volna. Hiszen épp hetven évvel ezelőtt, 1940 tavaszán Kertész K. Róbert és Weichinger Károly is megnyert egy pályázatot: tervük alapján hamarosan fel kellett volna épülnie a Városháza kiegészítésének, azaz az invalidusház homlokzati szárnyához és kápolnájához csatlakozó új irodaháznak, valamint a Gázművek, Vízművek és Elektromos Művek új székházának. Ráadásul nem akármilyen pályázat volt ez, hiszen a két, 18 ezer pengős első díj – a másikat vitéz Martsekényi Imre nyerte el – mellett két 14 ezer pengős második, valamint három tízezer pengős harmadik díj is kecsegtette az építészeket, nem beszélve a további tizenkét terv ötezer pengőért való megvásárlásáról. Joggal gondolhatta hát mindenki, hogy ebből előbb vagy utóbb építkezés lesz – még akkor is, ha a pályázat kiírása, azaz 1939 áprilisa és az elbírálás között kitört a második világháború.
Építés helyett azonban irtózatos botrány következett. A sajtóban nem kisebb potentát, mint bárcziházi Bárczy István államtitkár vetette fel, rögtön több újságban egyszerre, hogy a Városháza által kimunkált, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa és a kormány által jóváhagyott elképzelés hibás és alkalmatlan a megvalósításra. Érvek és ellenérvek csaptak össze, egészen odáig korbácsolva az indulatokat, hogy végül 1940 decemberében a Magyar Mérnök és Építész Egylet háromnapos ankétot látott szükségesnek szervezni a Városházával összefüggő kérdésekről.
A megbeszéléssorozat felütése persze még kincstári optimizmusról tanúskodott. A kiíró nevében Szerényi Ödön fővárosi műszaki tanácsos meggyőző hangon ecsetelte, hogy a Városháza épülete elavult, az udvarokon terpeszkedő, első világháborús pavilonok az összeomlás szélén állnak, s mivel a városi közműveknek is halaszthatatlanul új székházra van szükségük, a lehető legkézenfekvőbb és leggazdaságosabb megoldás a barokk kaszárnya műemléki részének kiegészítése egy korszerű irodaházzal.
Erről a „kiegészítésről” aztán a vita három napja alatt nemcsak azt mutatták ki a lázongó építészek, hogy a telek beépítése Kertészék tervének megvalósulása esetén 93,44 százalékban egy új épületet fog mutatni, s mindössze 6,54 százalékot tesz majd ki az invalidusház műemlékké nyilvánított frontja és középen benyúló kápolnaszárnya (Kriszta Pál szíves számítása), hanem azt is, hogy a főváros hivatalainak és közműveinek egyetlen tömbbe költöztetése még a légoltalom egyre fontosabb szempontjai felől nézve is abszurdum. Ettől az ideától egyébként ekkor már maga a szülőatyja, Lamotte Károly nyugalmazott alpolgármester is elzárkózott, mondván: habár adott pillanatban ésszerűnek tűnhetett, valójában gátolja a majdani terjeszkedést. Ebből kiindulva az üzemépületek új helyszínéül a kiépítendő Madách sugárutat ajánlotta, és maga is egy új Városháza felépítésére tett javaslatot.
A hozzászólók java része ezt az álláspontot képviselte. Döntő többségükben egyetértettek Árkay Bertalannal – az ő terve amúgy a megvásárolt elképzelések között volt a Városháza-pályázaton –, aki így fogalmazott: „Ha elegendő pénz nem áll rendelkezésre, akkor ne építsünk Városházát, mert rossz kényszermegoldást létesíteni bűn volna mind magunkkal, mind az utókorral szemben, mint ahogy bűnt követtek el elődeink akkor, amikor az Andrássy utat nem a Lánchíd tengelyébe állították, amikor az Erzsébet hidat a Gellérthegynek vezették, amikor a Lánchíd elé építették a Gresham-palotát, amikor a Duna-partot beépítették, és még ezer más hibát követtek el tisztán azért, mert sohasem volt a fővárosnak egy nagy, átfogó és mindent felölelő városrendezési gondolata és terve, és mindig csak megalkuvó részletmegoldások készültek”. Az ankét során ez volt az uralkodó hangulat, csak a kisebbség vélekedett K. Császár Ferenchez hasonlóan: „Ne legyen megint úgy, mint a Nemzeti Színháznál volt, amikor viaskodások jöttek közbe, míg kiütött a háború, és elmaradt a Nemzeti Színház felépítése. Ez a mi kultúránknak igen nagy hiánya, és szégyene azoknak, akik ezt elgáncsolták”.
A többség viszont arra emlékezett – habár a felszólalók zöme még csak akkortájt született –, hogy 1898-ban is a szükség és nem a merészség hozott döntést a Városháza elhelyezéséről. Amikor az Erzsébet híd építése miatt elbontották lényegében az egész pesti Belvárost, bontócsákány alá került a Városháza is, és noha a Magyar Mérnök és Építész Egylet kiírt egy tervpályázatot az új igazgatási épület elhelyezésére, a város inkább az invalidusház megvásárlása és irodákká történő átalakítása mellett döntött. Az emeletráhúzások, pavilonok és ideiglenes kiegészítések az akkori, valamint a következő fél évszázad kényszerű bővítéseinek eredményét mutatták.
A hivatalos véleményt tolmácsoló Szerényi tanácsos mellett a három nap alatt mindössze a modern közigazgatás atyja, Magyary Zoltán professzor volt az, aki a Károly körúti helyszínt támogatta: az ő számításai azt mutatták ugyanis, hogy ez a helyszín van a legközelebb a város sűrűn lakott részeihez, innen lehet a legrövidebb időn belül, a legkisebb költséggel megközelíteni az ügyintézés helyét. A többiek viszont városképben, emblematikus épületben gondolkodtak, és egyként úgy vélték, ennek kizárólag a pesti Duna-part kínál méltó és alkalmas helyszínt. Vita legfeljebb azon volt közöttük, a part melyik szakaszára kerüljön a hatalmas épület.
Árkay Bertalan az Erzsébet híd és a Ferenc József híd, azaz a Nagyvásárcsarnok közé tervezte, az Andrássy utat pedig bevezette volna a Vörösmarty térig. Krompacher György az Erzsébet híd hídfője, az Eskü tér beépítése mellett kardoskodott, míg az Olgyay fi vérek – a Károly körútra készült elképzelésük ugyancsak a megvett tervek között volt – lebontották volna a Greshamet és a mellette álló banképületet is, hogy így vezessék a széles, felvonulásokra is alkalmas új Andrássy utat a Lánchídig, kihasítva egy Duna-parti telket a Városháza számára is. Bárcziházi Bárczy István viszont a Vámház és a Boráros tér, azaz aHorthyMiklós híd közöttiDuna-szakaszt – lényegében a Közraktárak helyét –ajánlotta a mérnöktársadalom figyelmébe, hangsúlyozva, hogy a Károly körúton pedig tágas teret kell nyitni, így téve egészségesebbé, szellősebbé a várost.
A Városházáért senkinek sem fájt a szíve. Az építészek legfeljebb a homlokzati szárnyat vélték megtartandónak – Asztalos Miklós irodalmár például itt helyezte volna el a Fővárosi Múzeumot és képtárat. Ugyanő sietett hangsúlyozni: „A mai pesti Városháza tradíciója a liberális évtizedeknek, 3-4 évtizednek a tradíciója. Azt a kort reprezentálja, amikor a magyar élet és a gettó 30-40 esztendőre találkoztak egymással. Ezt tradíciónak tekinteni nem ma, de egyáltalában nem lehet”. Ehhez a nézethez csatlakozott Gerevich Tibor is a műemlékvédelmi szervezet nevében, aki szerint „az, hogy az új városházának nem a Károly körút és – nem akarok megint banális lenni – a Dob utca és a Dohány utca vonalán, az Orczy-ház és a régi Orczy-kávéház körülötti sikátorokban kell emelkednie, mindenki előtt világos, amikor a jó Isten odaadta nekünk ezt a szép Duna-vonalat”.
A Duna-parti helyszín mellett szólt Kriszta Pál meglátása szerint az is, hogy „nemcsak a jelenlegieknek, hanem sok új, főképp keresztény kereskedőnek adhatna itt hajlékot az új bérpaloták és szállodák földszintje”. Rajniss Ferenc országgyűlési képviselő pedig, aki szerint a Károly körútra tervezett épület legfeljebb „egy csonkaországnak jó”, sietett hangsúlyozni: „az úgynevezett keresztény és nemzeti érában, mely 1920 óta tart, építkezési téren sajnos semmi monumentális, hatalmas, a jövőre megmaradó dolgot mind a mai napig nem teremtettünk”.
Bárcziházi Bárczy végül így összegzett: „Meg kell nézni a Hitler Adolf által tervezett városrendezési tervek kialakulását Berlinben. Meg kell nézni Mussolini nagy építkezési terveinek megvalósítását. Ha előzetesen kisajátítjuk a Duna-parti szükséges telkeket, és ha a most dúló világháború és Európa újjárendezése véget ér, meg lehet kezdeni a szükséges építési anyagok birtokában a Duna-parti Új Városházát”.
Mondanunk se kell talán, hogy mindebből nem lett semmi. Az első világháborús, rozoga pavilonok még mindig szolgálnak a Városháza udvarán; változást legfeljebb az a bomba hozott, amely leborotválta a Károly körúton felhúzott, kétemeletes hivatali szárny nagyját. Ideiglenes megoldásul a háború után egy üzletsort tákoltak a helyére. Épp öt éve, hogy lebontották. Most úgy van, Erick van Egeraat keszekusza, jókedvű épületsövénye nő majd ki a helyén a földből.
