A MICHELIN-CSILLAGGAL kitüntetett Ráday utcai Costes vendéglő egyik tulajdonosa azt mondta: csak úgy volt képes olyannak megcsinálni a helyet, amilyen, hogy tudta, nem ebből kell megélnie. Hobbiból lett tökéletes. Ebből az következne, hogy csak hobbiból lehet tökéleteset teremteni. A minőséget kínáló helyek fenntartására ugyanis nincs fizetőképes kereslet. Ha pedig valaki az átlag lehetőségeihez igazodik, hát robban lefelé a színvonal is. De talán nem ilyen egyszerű.

A nézelődők szokás szerint azonnal két táborra szakadtak. Voltak, akik lihegtek, s akadtak, akik fanyalogtak. Mert hát először is dögöljön meg a szomszéd tehene. Aztán meg az ilyen csillagok mögött mindig ott lapulhat a kozmopolitizmus. Ám nem kell enynyit töprengeni, mindennél beszédesebb, hogy az argentin séf nem akarta aláírni a kész szerződését. Végigkoslatva a magyar piacokat nem talált minőségi alapanyagot. Csak a hely magyar hát, a konyhára mindent kintről hoznak. A Ráday utcának semmi köze tehát a honi valósághoz, amelyet inkább kifejez a pesti túlvégen, a Kén utca sarkán lévő kifőzde, a Pocakos Lakatos. Bélával, az étkezde mindenesével, aki a Michelin-csillag hírére most nyilván sóhajtva teszi át pájsliját a papírtányérból porcelánba. Az igazság az igazság, ha cinikusan mondják is ki. A magyar valóság valóban a Soroksári út–Kén utca sarka és a Belváros közötti mezőn lélegzik, és ez a mező tényleg figyelmet érdemel.

EZEN A MEZŐN ÉLÜNK MI, akik nem hobbiból, hanem megélhetésből főzünk, eszünk bélszínt vagy paprikás krumplit, iszunk fertőzött vagy tiszta vizet, bor-bort vagy tablettás lőrét. Szívunk hegyvidéki vagy dízel levegőt, javíttatunk új vagy kivénhedt autót rozsdás, sarki bodega mesterénél vagy rezsióradíjakért vendégkávés szakszervizben. Itt vagyunk szardíniák a körúton, áldozatai a „közösségi” közlekedésnek, itt hegyvidéki ráérő sétálók. Itt húzunk magunkra reggel ruhát a turkálóból vagy a divatházból. Gyógyíttatjuk magunkat SZTK-folyosón vagy magánrendelők akváriumos váróiban. Itt taníttatjuk a gyerekeinket önkormányzati vagy pénzes iskolákban, fásult vagy tetterős tanárokkal. Itt lakunk szobakonyhákban vagy száz négyzetmétereken, amelyeket itteni kőművesek ducolnak alá, vagy terveznek privát nekünk jól menő építészek. Itt fizetünk vagy csalunk adót. Itt termelünk csúcsárut vagy kacatot. Itt vagyunk munkanélküliek vagy feketemunkások. Itt fejjük vagy zabáltatjuk a bélpoklos államot. És itt gondoljuk meg a gondolatainkat, képzelünk mindenfélét a világról, hisszük igaznak, amit annak akarunk hinni, és itt kérünk számon, ha merünk, megfontolásból vagy zsigeri indulatból.

Nem akarnám lebecsülni a Pocakos Lakatos pájsliját, pláne nem a pacalját, és nem akarom a mennyekbe meneszteni a Costes á la carte-ját, csak abban vagyok biztos, hogy ami az átlagos életünk minőségét illeti, az távol van a Ráday utcától. Az átlag az elittől.

VALAKI AZT MONDJA, SEMMI GOND, minél több, annál jobb, az erős elit majd húzza az átlagot. Az teremt mintát, éhséget a többre, s főként a jobbra. Milyen elit? A történelmi elit teremthetett volna, de a történelem nem engedte. A múlt század közepe a hagyományos társadalmi szövetet fokozatosan és erőszakosan felszabdalta. Az úri-keresztény középosztály csődje az ország csődje lett, elitje a háború utáni durva, mert nem szerves modernizálásban kitaszíttatott. Vele elenyészett a polgári hagyomány, igényesség, tartás. El a mintaadás képessége. Őrizték, amíg tudták. A Zsolnayak leszármazottja akkor sem tette a lábast az ebédlőasztalra, amikor az ötvenes évek elején a Nagytétényi Gumigyárban volt óvszerperemező. Mindenki kényszerből cselekedett, még az is, aki élvezetből tette, még a sok első generációs kiemelt is. A magántörténelem kiszorult a családi ebédlőasztalok mellől.

Kit érdekelt? A világ fordult fel. A teremtett új elit plakát-elit volt. A valóban uralkodóknak Moszkva mutatott utat. Ehhez tényleg elég volt az igazodás, örökség sem kellett hozzá. Milyen volt a minta? A harmincas években a sztálini kormányzat minisztereket küldött Amerikába, tanulmányozzák a fogyasztási kultúrát. Meg akarták teremteni annak szovjet tükörképét. Gyártottak is az elitnek luxuscikket, az átlagos boltokban meg jó, ha fagyasztott hal akadt. A Kreml asztalain sok volt a kaviár és a pezsgő, meg a csokoládé – most meg az nem volt mindegy, ki eszi a kaviárt. Mert azt nem szokás nagy kanállal. Az ikra bosszút áll. A moszkvai példát követték a szatelit kiváltságosok, de ezen a luxuson a hétköznapi kapitalizmuslakó már a sovány ötvenes és a félkövér hatvanas években is csodálkozott volna: ennyi? Ahány létező szocializmus, annyi távolság elit és tömeg között. Ami a magyart illeti, annak az élete csak a Kén utca sarkáról nézve volt valamiféle Kánaán. Onnan nézve talán az volt maga, utólag tekintve inkább szürke igénytelenség.

HÚSZ ÉV, MEGINT ÚJ ELIT. Olyan, amilyen. Az újgazdagság nem ad mintát. Nem adhat. Túl kicsi, túl felszínes. Nem mindegy? Mert másvalaki meg azt mondja, nem az elit húzza a tömeget, a tömeg termeli ki az élt, amelynek aztán a nyomába eredhet. Ám ez már a divatra sem érvényes. A követendő fény itt is csak addig lángol, amíg a futószalagon ki nem huny az egyediség varázsa. A hatvanas években a tömeg egyszer és mindenkorra bosszút állt az eliten, amikor szexuális forradalom után farmerbe bújt a világ. A megélhetési kényszerből született, elnyűhetetlen munkaruha a tömegdemokrácia elnyűhetetlen jelképe lett. Az egész életforma felfordult, hagyományozható minőséget teremtve. Ilyen tömeg azóta sincs. Nyugaton nincs igény közös hangra, Keleten meg olyan satnya a közép, hogy megszólalni sem tud. Milyen minőség tud ebből születni?

OK-OKOZAT. Ezt még úgy ahogy látjuk. Az egészet, a rendszert, a hálózatot alig. Hogyan lehetne az átlagos fogyasztó átlagos fogyasztásának a minőségét javítani? Az még csak érthető, hogy egy fogyasztásra kiéheztetett ország húsz év alatt lecseréli keleti kétüteműit jó nyugati autókra, kerül, amibe kerül, és hogy mobilőrült lesz. De hogyan tovább? A fogyasztás éhsége kedvez a bóvlinak. Hobbiból csak kivételek születnek, általános minőséget elérni csak kemény megélhetési kényszerből lehet. A megélhetés milyensége pedig a munkaerő- és az árupiacon dől el. Jó esetben képzett ember jó árut termel és fogyaszt. A piac mér. Volt már ötlet ugyan teljes kiiktatására, de nem vált be. Nem vált be a mindent felzabáló, általános központi tervezés. A termelésben a „vörös hobbi”, a kommunista műszak. Szövőgyári párttitkár őszinte kételye a hetvenes évek végéről: ami alapanyagot „szabad akaratból” szombaton feldolgozunk, az hétfőn hiányzik. Szombaton működik a gyár, hétfőn áll az egész, mert nincs miből mit csinálni. A fogyasztásban sem sikerült a piacot eltörölni: nem szeretheti mindenki egyformán a lódent meg a barna cipőt, mert az van betervezve.

SEM EMBERBEN, SEM ZÖLDSÉGBEN, sem gondolatban nem mindegy, mi kerül a piacra. Élelmesebbek (magyar nyelv!) tudják, hol vegyenek krumplit, zöldséget, báránycombot, felsált – ott, ahol, és sehol máshol. Élelmesebbek azt is tudják, nem az a fontos, hány ágyas a kórterem, hanem, hogy ki az orvos. Valamikor „szocialista összeköttetés” volt, ma ugyanaz, más néven: kapcsolatrendszer. Ami attól a helytől függ, amit a közösségben betöltünk. Még inkább attól, miben vagyunk speciálisak. Azt tudjuk megkapni, amit viszonozni tudunk. Vagy amiről úgy gondolják, hogy meg tudjuk tenni. A pénz egy szint után mellékes.

Működő országban persze nincs szükség élelmességre.Minden pultnál valamilyen minőség van. Kevesebb is a szemét, de ami fontosabb: mód van a kikerülésére. Tökéletességre törekvő országban a piac ítél, de nem ura mindennek. Ott az sem mindegy, mi nem kerülhet oda teljes egészében. Mondjuk, a közszolgáltatások. Egészségügy, oktatás, közösségi közlekedés, lakhatás... És szociálpolitika, mert a koldusnak dobott pénz nem az. Itt lenne az államnak, ennek a közmegegyezéses képződménynek valóságos szerepe. És ha most azt mondja valaki, hogy magának ennek a közegyezségnek a minősége is jellemző arra a közösségre, amely megfogalmazza, hát igaza van. Mert az ugyanúgy történelmi, kulturális hagyománysűrítmény, mint minden más egyéb. És csak lassan alakul. Ami nem ok a restségre. A minimumnál el lehetne kezdeni. Mondjuk, hogy csiszolunk a szélsőségekből. Ha van valami, ami ma szétrohasztja a társadalmat, akkor az az, hogy a Kén utca és a Ráday utca közötti pár megállónyi távolság is beláthatatlannak tűnik. Túl nyomasztó a pénz hatóereje és köre, a pénztelenek életének esetlegessége. Túl nagy a különbség a lehetőségek között. Felnőtt és felnőtt, gyerek és gyerek világról alkotott képzetei között. Amíg ez a szakadék nem töltődik, addig a közgondolkodás árkai is annyira mélyek, hogy szinte lehetetlen bármilyen közegyezség bármiről.

ÚJ-ZÉLANDOT A MAORIAK Aetearoának, a Hosszú fehér felhő földjének nevezték. Emberem, ha innen jött, eddig hallgatott. Mondjuk, Bluffben él, parányi település, Európából nézve a világ vége. Ott van a Föld legdélibb vasútállomása. Arrafelé, amerre a térképet soha nem fordítjuk. Kérdem, mi újság arrafelé. Elvagyunk, mormogja, nemsokára itt az osztriga napja, mi meg az osztriga városa vagyunk. Osztriga persze van másutt is, de valaminek lennünk kell, hát ez lettünk. Somolyog: csak úgy, hobbiból. Van rá fizetőképes kereslet.