Nem az én fejemből pattant ki ez a bölcsesség, a következő kormányzásra egyedüli esélyesként kandidáló párt egyik vezetője húzta itt meg a kampány szükséges mélységének a vonalát. Ő úgy magyarázta a szavait, hogy az ígéretek felfokozott vágyakat ébresztenek az emberekben, amit kormányra kerülve – és megismerve a gazdaság valós állapotát –nem lehet kielégíteni. De úgy is értelmezhetők a szavai, hogy felesleges belemenni a szakmai részletekbe, mert csak támadási felületet hagyunk az ellenfeleknek.

A mostani kampány nem szól semmi olyanról, ami a döntés – kit hatalmazzunk fel a következő négy év kormányzására? – meghozatalához segítséget adna. Mondhatjuk persze, hogy az ilyen lamentálásnak most nem kedvez a közhangulat: nem gazdasági programok, hanem az emóciók határozzák meg, hova kerül az iksz. Aki csalódott a szo cialistákban, azt semmilyen mélyenszántó program nem győzi meg arról, hogy rájuk kell szavazni, aki pedig a demokráciát látja veszélyben a jobboldal előretörésében, az a Kánaán ígéretére sem jelölné be a Fideszt, pláne a Jobbikot a szavazólapon.

Persze jogosan tehetjük fel a kérdést: zavar valakit ez a helyzet? Lehet, hogy a pártoknak van igazuk, s nem kell unalmas számokkal traktálni a választókat. Ha azt nézem, hogy az utca embere nem lett attól boldogtalanabb, mert tények helyett üres szólamokkal bombázzák a programokban, s csak néhány közgazdász osztja meg velünk hiányérzetét a sajtóban, akkor nem tévedtek nagyot a politikusok. Pedig mindenkire tartozik, hogy miből, hogyan fogunk jobban élni jövőre – ahogy azt ilyenkor rendre megígérik nekünk.

De ne elégedjünk meg ennyivel, próbáljuk megfejteni a pártok viselkedését. Találjunk választ arra a kérdésre például, elfogadható válasz-e a kormányzásra készülő politikai erőtől, hogy nem tudnak mit mondani addig, amíg a leltár el nem készül. Életszerű, hogy néhány nappal a választás előtt, megannyi szakmai műhelymunkával a hátuk mögött nem tudják, mit lehet, és mit nem? A választ, azt hiszem, mindenki sejti. De a Fidesz megteheti, hogy hallgat. A többiek foghíjas programjai ugyanis nem késztetik arra, hogy előálljon a részletekkel.

Azt gondolom, nem csak önös érdekből hallgatnak Orbánék. A szavazatmaximalizálásnak, amiről ez az egész szól, ugyanis van egy olyan olvasata is, ami nem a hatalom utáni csillapíthatatlan vágyról szól.

Hanem arról, hogy az ország számára valóban életbe vágó intézkedésekhez kell biztosítani a parlamenti többséget. Néhány ügynél viszont, mint például az önkormányzati rendszer átalakítása, a feles többség nem elég. Ahhoz kétharmad kell, amihez a várható ellenzéktől nem remélhet támogatást a Fidesz. A szocialistákat rendesen kiherélték (tegyük rögtön hozzá, az MSZP kiváló alany volt ehhez), innen támogatást – beszéljen bármilyen lehetséges együttműködésről, felelős ellenzéki szerepről a miniszterelnökjelöltjük, Mesterházy Attila – vajmi keveset remélhetnek. A Jobbik pedig úgy fogja gyilkolni a Fideszt, mint tette az a most búcsúzó ciklusban a kormányzó pártokkal.

Marad tehát az elsöprő győzelem, amivel elegendő számú képviselőjük kerülhet az Országházba a fontos döntések meghozatalához. Ha elfogadjuk ezt az okfejtést, akkor feltételeznünk kell, hogy Orbánék igenis pontosan tudják, mit fognak tenni a választás után. Csak nem beszélhetnek róla, mert akkor a szükséges mértékű felhatalmazást kockáztatják. Elég lesz megbirkózni a népharaggal kormányzó erőként: abban kell bízniuk, hogy a kétharmad olyan stabil hátországot jelent, hogy ha le is szakadnak róla részek, még mindig marad elégséges támogatás a kormányzati munka folytatásához.

Hogy melyik forgatókönyv mutatja be a valóságot, az hamarosan kiderül. Az ország java szempontjából jobban örülnék annak, ha az utóbbi.