Már nincs tél, de még nincs tavasz se igazán,
a köztes időben szól a Wohltemperiertes Klavier,
az esz-moll prelűd és fúga, a VIII.
Se búcsú, se köszöntés, vagy tán ez is, az is,
amitől elválaszthatatlan a szürke ég,
a víz fölött lustán kerengő pár sirály,
és az ablakom előtti csupasz fákon csüngő
kis gyűrött levelek lengedezése a szélben.
Ezek a levelek túlélték a hosszúra nyúlt telet,
a kemény éjszakai fagyokat, a havat, az esőt,
és kicsire és törékenyre száradva, rozsdabarnán,
dermedten a hidegtől, mégis ingva-lengve
várják velem együtt a közelgő tavaszt,
ami egy éjjel egyetlen sóhajtással
lefújja őket majd a nyújtózó faágról.
De most még halhatatlanok, akár a szürke ég,
számolatlan prelűdjeivel és fúgáival,
sérthetetlenek, mint a Wohltemperiertes Klavier,
sok végtelenbe csüngő szélfútta kis öröklét.
Ha beköszönt a tavasz, ha végre itt lesz,
feldúl majd és földönfutóvá tesz engem,
zöld lombok közt kell zihálnom majd a fényben,
ha beköszönt a tavasz és mindent elfelejtek.
Már nincs tél, de még csípős, hideg a reggel.
Kis gyűrött, rozsdabarna levelek lengedeznek.

Kántor Péter (1949) Babérkoszorú-díjas. Legutóbbi könyvét Megtanulni élni címmel 2009-ben adta közre a Magvetőnél.