Annak a közönségnek, abba a városba. Lehet, hogy téves az elképzelés, mert annyira ritkán látni ilyet. Hamarjában csak kettő jut az eszembe, az Éjjeli menedékhely Miskolcon, amely egy elhagyott gyár falai között játszódott, és a Hát akkor itt fogunk élni, ami Thornton Wilder Nyíregyházára alkalmazása.

Mondok viszont egy nem ilyet: a Szentivánéji álom Kecskeméten. Ha valami jellegzetességet kell mondani: színészhiányos előadás. De, ahogy én látom, ehhez nem kell ekkora ágyúval lőni, Kecskeméten könnyű ehhez darabot találni. Nem erős a társulat, és rosszak a beidegződései. A csinos Trokán Nóra például állandóan félrebillenti a fejét és eltátja a száját. Egyéb eszközökkel nem is nagyon él, és amíg ennyire csinos, talán meg is engedhetné magának, ha legalább a szavak érthető állapotban hagynák el a száját, és nem valami halk, kásás, hátul képzett, grízállapotú hangsorokat kellene dekódolnia a közönségnek.

Van egy másik fájdalmasan gyenge pont a szereposztásban: Kőszegi Ákos. Nagyon tragikus Theseust alakít, ahányszor színpadra érkezik, elszomorodik az ember, lelassul az egész darab, ő meg az általános búbánatban fölnéz az épület sarka felé, és szavalni kezd, közben erőteljesen meghasogatja a kulisszákat, és amolyan „jaj, de nagy színész vagyok” stílusban öblögeti tündérkirálysága kortyait. Nem mondom, hogy nem megindító a jelenség, de csak annyira, mint a Kosztolányi-versben a rossz költő: arcán gőg és erő, mely meszsziről etherikus bánatnak látszik.

Hanem azért: tehetséges előadás. A tehetségesség minden negatív értelmével együtt, hiszen harminc fölött már nem illik tehetségesnek lenni, inkább kész művésznek. Rusznyák Gábor azonban tehetséges rendező, ami ebben az esetben azt jelenti: nem hagy békén az előadás, állandóan eszembe jutnak elemek, megoldások, ötletek, csak maga a teljes előadás nem jut az eszembe. Rusznyák nekiugrott a darabnak, késsel-villával, konzervnyitóval, megmutatni, mi van benne, és meg is mutatja. Szörnyű dolgok, szodómia, pedofília (bár itt egy kicsit fi nomítottak rajta, és nem gyermek az indiai fiú), kiszeretés, beszeretés, átszeretés, még Puck is eljátszik a gondolattal, hogy magába bolondítsa a főnökét. Zubolynak, aki itt Nádasdy-féle álnevét, a Tomport használja, akkora erekciója van szamárállapotában, hogy le a kalappal. És ha már nyafogtam a színészek miatt: ebben a szerepben Fazakas Géza kiemelkedőn jó. Csak lenne valami álom, valami csáb, bűn ezekben a brutális jelenetekben. Csak ne elszenvedné mindenki a sorsát, szerepét, életét.

Mondjuk, hogy szándékos. Hiszen ez egy fekete előadás, fekete falakkal, fekete ruhákban, mesterséges fényekkel. Lelógatott neoncsövekből áll az athéni erdő, sápatag kísértetek keresgélik benne egymást és a boldogságot. Alagsorból is indultunk, színészöltözőkből, ott csatázik egymással igazgató és primadonna, akikből később Theseus és Oberon meg Hippolyta és Titania válik. A szöveg azonban nem hagyja magát. Nehéz úgy Godot-ra várni, ha az istenek ott mászkálnak a színpadon. Van olyan gondolat a darabban, mit van, ez az egyik központja, hogy törekedhetünk, harcolhatunk, akarhatunk mi bármit, éretlen tündérek csöpögtetnek a szemünkbe valami virágolajat, és mindennek vége, nincs se okosság, se tisztesség, menni kell, keresni, szeretni. De azt soha, egyetlen pillanatra sem állítja Shakespeare, hogy nem ez volna a legcsodálatosabb az életben.