BÁR IFJÚKOROM ÓTA a názáreti Jézsua – Rómába szakadt, latinosodó követői szavával: Jézus – tanítványának tartom magam, tőlem nem marad fenn Evangélium. Pál nevezi így, Jó Hírnek, az általa elfogadott, Mesterünkről, tanításairól szóló írásokat. Nem is említem hát nevem, hisz mit sem jelent számotokra, akikhez talán eljut e csekély hozzájárulásom a történeti igazsághoz. Rólam elég annyi, hogy Jeruzsálem eleste után, amelynek védelmében a zelóta Eleázár ben Simon oldalán álltam, Titus Flavius foglyaként hurcoltak Rómába. Simon bar Giora szikáriusai közül – akik a felsővárost védték –, tudomásom szerint senki sem maradt életben: aki nem esett el a harcokban, önkezével vetett véget életének, vagy a keresztfán pusztult el. Rómában Jézsua odatelepedett – s magukat apostoloknak nevező – tanítványai ismertek fel, és váltottak ki a rabságból, amelynek kemény robotját pár hónapnál tovább bizony aligha bírtam volna.

Habár személyesen nem találkoztam Jehosua bar Abbással, mindig is nagy tisztelője voltam. Arról a férfiról szólok, akit Mesterünk történetének első lejegyzője Barabbásként említ, s ezt a többi üdvtörténetíró is átvette tőle. Arra szeretnék fényt deríteni, hogyan szabadult ki Barabbás Pilátus börtönéből – miként és miért mentette ki onnan Jézsua. Erről ugyanis tudok egyet-mást, ami sok mindent egészen más fénybe helyez, mint ahogy az apostolok – különösen Pál, aki nem is volt Jézsua tanítványa – elhitették veletek. Kötelességem, hogy tisztázzam, miben térnek el tanításaik mindattól, ami valójában történt. Vagy legalábbis félrevezető megvilágításba helyezik az eseményeket.

Minthogy azonban nem szeretnék a hálátlanság bűnébe esni, és azok ellen fordulni, akik megmentettek és befogadtak, cserépurnába helyezem és elrejtem e barlangban, ahol esténként titkon írom, hogy csak a távoli jövőben kerüljön elő, amikor nagyobb keletje lehet az igazságnak. Mert a téves tanítás – még ha jó szándék szüli is – olyan hazug nézetekhez vezethet, amelyekért majd emberek sokasága áldozza fel magát – és társait. Az igazságra azonban idővel mindig fény derül. És fohászkodom, hogy az írást, amelyet elrejtek, felleljék, amikor lesznek, akik képesek elfogadni igaz tanítását. Történetem Barabbás kimenekítéséről szól tehát, ám mielőtt elbeszélném, évszázadokkal korábbra kell viszszanyúlnom, hogy megértsétek, mire épült mindaz, ami Barabbás és Jézsua idején történt.

IZRAEL FIAI BABILONBAN Régen volt, olyan régen, hogy – ha megtörtént egyáltalán – a nagyapák ükapái is csak eleik meséiből hallhattak róla. Ám e mesék nem merülnek feledésbe: szájról szájra járnak, a mesélők adalékaival gazdagodnak, színesednek, míg csak le nem írják őket. Aztán már csupán arra emlékszünk, amit lejegyeztek.

Márpedig Babilonban élő őseink idején nehéz és drága művészet volt az írás: nem minden mese lelt írástudóra. Így hát a zsidó írástudóknak jól ment soruk, hiszen a fogságban akkor még összetartó nép éhezett szabadon élő eleik történetére, és nagy tisztelettel övezte tanítóit, rebbéit.

Csakhogy egyre nehezebb volt meggyőzni az embereket arról, hogy rablánc nélkül is rabok az idegen földön – minden kereskedelem és művészet központjában –, ahol sosem látott gazdagságban éltek. Sokkal gazdagabban, mint Júdeában hagyott társaik.

Babilónia gazdagon termő földjein, az Eufrátesz völgyében nem volt szükség földmívelők sokaságára. Így a Jeruzsálemet elfoglaló, Nabukodonozorként ismert Nabú-kudurri-uszur katonái nem rabolták el azokat, akik más képességek híján Júdea vizet szomjúhozó földjét túrták látástól vakulásig. Inkább a csodálatos Templom építőit, a kézműveseket hurcolták el. Nagy szükség volt ugyanis ácsokra, kovácsokra, kőfaragókra, ötvösökre a pompásnál pompásabb épületekkel évente gazdagodó Babilon városában, ahová a Föld minden tájáról érkeztek a kalmárok, megcsodálva a város messziről kéklő, az utazók tömegét elnyelő, hatalmas kapuját. És Istár színes téglakövekből kirakott oroszlánját. A kalmárok e növekvő sokasága szívesen kereskedett a számolni-írni tudó, jómódú zsidókkal.

Hamarosan rájuk bízták áruikat, hogy karavánjaik mielőbb visszafordulhassanak, és eleget tegyenek a rengeteg megrendelésnek. Nemhiába mondták akkoriban: még a félkezű és félszemű is meggazdagszik Babilonban, csak a féleszű hal éhen. Igaz, azt is mondták: még a kutya is szabad Babilonban. Ez a mondás azoktól a zsidóktól eredhetett, akik egyáltalán nem érezték fogolynak magukat, és nem akartak visszatérni Júdeába. Igaz, legtöbben már Babilóniában születtek.

Szokásaiban eléggé egységes volt a babilóniai zsidóság, mégis két táborra oszlott: az iparosok, kereskedők, pénzváltók maradtak volna Babilon földjén, mert a szegényesebb Júdeában akár éhhalál is fenyegethette a föld míveléséhez nem értőket. Legalábbis ezt hajtogatták a maradni vágyók táborának főemberei, a drága babiloni köntösökben feszítők. Másrészt voltak a főpapok, a rabbik és mindazok, akiket a visszatérés eltökélt híveinek sikerült Istenük haragjának fenyegetésével maguk mellé állítaniuk. Attól tartottak ugyanis, hogy ha maradnak, népük beleolvad a gazdag sokféleségbe.

Ezek a pár ezrek azonban nem akartak egymagukban, eltartóik nélkül visszatérni a szegényes Júdeába. Ezért mind társaikat, mind rabtartóikat próbálták megfélemlíteni: Istenüket egyre hatalmasabbnak, kegyetlenebbnek, bosszúállóbbnak ábrázolták írásaikban, az elleneiket legyőző, a népét a legkeményebb szívű uralkodó fogságából is hazavezérlő Seregek Urának. Ekkortájt jósolták meg az azóta is várva várt, a világot megváltoztató, a fogságból őket kiszabadító Messiás eljövetelét. Habár a Tóra nem szól ilyen Felkentről: az Írásba a próféciákból csempészték be azok, akik egybegyűjtötték az ősi szájhagyományt, noha nem mindig tudták, mely történet ered eleinktől, s melyik a Babilóniában élő sokféle néptől. Különben is inkább aszerint válogattak, mi felel meg a céljuknak: hogy minél többeket rávegyenek a visszatérésre.

Ilyen volt például az a történet, amely szerint Izrael fiai valaha fogságban éltek Egyiptomban, ahová önként vándoroltak, majd ott kíméletlen, robotra kényszerítő rabságba estek. Istenük úgy szabadította ki őket, hogy tíz – mind súlyosabb – csapást mért a fáraó népére. A tizedik csapással Isten angyala megölte Egyiptom minden családjának elsőszülöttjét: csak azokat a házakat kímélte meg, amelyek ajtófélfáját égi szózatra friss bárányvérrel jelölték meg az izraeliták. Élt-e valaha Izrael népe a Nílus táján? Csak azt tudjuk, hogy a leviták és a visszatérést létkérdésüknek tartó főpapjaik ezzel a történettel bizonyították Babilon királyainak, milyen könyörtelenül lép fel Örökkévaló egy Istenük azok ellen, akik fogságban tartják választott népét.

Aztán Nabú-naidot, Babilon utolsó királyát legyőzte Kürosz perzsa király, aki a maga embereit akarta betelepíteni a dús földre. Így esze ágában sem volt erőnek erejével ott tartani a Júdeából három nemzedékkel korábban odatelepített, alaposan elszaporodott izraelitákat. Sőt, minden fogságban élő népet elengedett.

Igaz-e Egyiptomból szabadulásuk története vagy sem, nem tudni – ám a Júdeába végül visszatért hithű zsidók fél évezreddel később, a római megszállás alatt is ünnepelték csodás szabadulásukat: ezrek zarándokoltak ez alkalomból minden évben Jeruzsálembe az újra felépített Templomhoz.

IZRAEL FIAI A RÓMAI MEGSZÁLLÁS ALATT A rómaiak megszállta Júdeában, bár nem fogságban éltek, a zsidók megosztottabbak voltak, mint Babilonban: voltak sorsukkal elégedettek, hiszen a rómaiak utakat építettek ott, ahol addig a futóhomok csapdáját félhette az utazó; megoldották a város vízellátását, ahol addig csak rituális tisztálkodásra futotta; és elhozták békéjüket, az erős kézzel megvédett pax romanát.

Voltak ellenben, akik életük árán is kiűzték volna a rómaiakat. E zelóták vezére, Jehosua bar Abbás, vagyis Barabbás ekkor már tömlöcben sínylődött, de nem vitték Pilátus elé, mert az éj leple alatt a városba lopakodó, koldusnak öltözött férfit közönséges tolvajnak vélték elfogói.

Elfogása hírét sietve hozta mesterünknek Júdás Iskariótes. Így hívták Jézsua kedvelt és minden megbízását hűségesen vállaló tanítványát, mert Iskario azóta letűnt városából származott, nem pedig azért – ahogy többen hitték –, mert a zelóták legvéresebb kezű csoportjához, a szikáriusokhoz tartozott. Ezek a zelotáknál is elszántabb harcosok köpenyük alatt éles tőrt, sicát viseltek – nevük innen eredt –, mellyel sötét éjszakákon sok legionárius életét oltották ki.

Júdás azért sietett a hírrel a Mesterhez, mert jól tudta: Jézsua gyermekkora óta igen jó barátja Barabbásnak. Nem csodálkoztunk hát, hogy a Mester nyomban elindult Jeruzsálembe, Barabbás kimenekítésére.

Mi, legközelebbi, két tucat tanítványa – az asszonyokat is beleértve –természetesen vele tartottunk. Péter bosszúságára, aki elsőnek hitte magát közöttünk, Jézsua egész úton Júdás mellett haladt. Gyakran szinte suttogva beszéltek, néha meg hangosan, ügyelve arra, hogy a keskeny ösvényen őket párokban követők is biztosan hallják és továbbadják szavaikat. Kiderült számunkra, hogy az Iskariótest sok szikárius közibük valónak hiszi, bizalmába fogadja, s így sok mindent megtudtunk tőle.

Barabbás bebörtönzése után a szikáriusok vették át a zelóták vezetését, és arra készülnek, hogy a pészachi zarándoklók közé vegyülve végzetes csapást mérjenek Pilátus testőrségére. Csakhogy legionárius barátaitól – akiket a legjobb fogadókban e célból olykor bőkezűen itatott – Júdás arról is értesült, hogy Pilátus tud a tervezett felkelésről: testőrségének megerősítésére titokban válogatott harcosokat csempésztetett az Antoniusbástyába, félezernyit pedig zarándoknak készül öltöztetni, hogy a felkelőket mind egy szálig lemészárolják.

Jézsua azért siettetett bennünket Jeruzsálem felé, mert mindenáron meg akarta akadályozni a reménytelen vérontást. Ehhez Barabbást kell kiszabadítania – értett egyet Jézsua és Judás –, mert szemben a forrófejű, halált megvető szikáriusokkal, ő az esélyeket felmérő, az idejét türelmesen kiváró vezér. Ha másra nem, őrá azok is hallgatnak, akik távollétében a szikáriusok hatása alá kerültek.

– Júdás elrendezheti, hogy téged is, uram, bevessenek az Antonius-bástya félelmetes tömlöcébe – állt Jézsua elé Péter rövid pihenőnkön, egy sziklafal árnyékéban. Gyűlölködő pillantást vetett Júdásra, majd folytatta: – Talán le is fizetheti az őröket, hogy összekerülhess a barátoddal, de arról nem hallottunk semmit, miként hozhatod ki s kerülhetsz ki onnan magad is.

– Kihozni aligha tudom, de ha én bent maradok... – Jézsua nem fejezhette be szavait:Mesterünk életét féltve egyként zúdultunk fel. Ő azonban emelt hangon megkérdezte:

– Talán már elfelejtettétek, mit tanítottam az olajfák hegyén és azóta is, a legigazabb szeretetről?

– Azt mondád, uram… – szólt János, a legfiatalabb, s térdre esett, hogy lábát átölelve tartóztassa a Mestert. –Azt mondád: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.

János jó tanítvány volt: tudta,menynyire szereti mesterünk, ha szóról szóra idézzük tanításait. Ezért ismételte el Jézsua szavait, melyeket egyre nagyobb tömegek előtt, sokszor mondott el szeretettanítása részeként:

– Utunk végén sem mindegy – tanítottad nekünk –, hogy gyűlölködve, az itt maradókra irigyen kényszerítjük a halált, hogy hajunknál fogva ráncigáljon ki az életből, vagy pedig szeretettel adjuk át helyünket a nap alatt a következő nemzedéknek.

– Kérdésünkre, hogy mikor kell így tennünk – szólt közbe Péter –, azt válaszoltad, hogy amikor eljön az ideje. Ám neked még oly sokat kell tenned azért, hogy beteljesedjenek a Messiás tetteit megjövendölő próféták szavai!

– Az én időm elérkezett, Péter! –szólt rá Jézsua türelmetlenül, mint akkoriban már egyre gyakrabban. Péter volt ugyanis a tanítványok közül annak a tucatnyinak a szószólója, akik szerint Jézsua nemcsak felismerte és hirdette a szeretet megváltó erejét, hanem ő maga a szeretet országát elhozó, várva várt Felkent.

Hiába mondogatta Mesterünk, hogy hagyjuk a Messiást, ne foglalkozzunk vele, hiszen a Tóra őt nem is említi. Ha hiszünk is a próféták minden jövendölésében, próféciájuk ideje csak akkor jöhet el, ha az emberek már mindenütt megtanulták szeretni egymást, nem pedig akkor, amikor a Messiástól azt várják, hogy ne a rómaiak gyűlöletétől szabadítson meg, hanem a gyűlölt rómaiaktól. Nem csodálkoztam hát, hogy Mesterünk ily szavakkal fordul ahhoz, aki belőle mindenképpen Messiást akart csinálni:

– Ha életem árán kiválthatom Barabbást, boldogan halok meg, Péter. Amióta az eszemet tudom, barátom ő, aki sosem nézett le, nem vetett meg, amikor mindenki más elfordult tőlem. Azután sem hagyott el, miután bemutattak a Templomban, ahol az egész világ összeomlott számomra, hiszen ott sem találtam meg nemzőapámat, aki kimenthetett volna fattyúságom, mamzerságom szégyenéből. Kitaszítottságomból.

Miután kitudódott ugyanis, hogy nem József nemzette őt, és igazi atyja nevét anyja sosem mondta ki, Názáret népe mi mást gondolhatott, mint hogy hallgatásával a házasságtörőnek járó megkövezést akarja elkerülni. Jézsuát viszont így mamzernek tartották, akit szokásaik és a Tóra szavai szerint ki kellett közösíteniük. Igaz, mint mondta nekünk, éppen nemzőapját kereső, szeretetébe részesülni és őt szeretni vágyó kitaszítottsága során gyülemlett fel benne az a mély szeretet, amelyből aztán mindannyiunkat részesített.

–Megértünk, uram, és ismerjük Barabbás iránti nagy szeretetedet. Mégis, nem eszelhetne ki Júdás valamit, hogy ne életed árán kelljen megmentened a barátod életét? – kérdezte Simon, a valahai zelóta, elkeseredetten.

– Nekünk is szükségünk van rád.

– Tanításom veletek marad, Simon. Most gondoljunk inkább arra, hogyan menthetnénk ki Barabbást Pilátus fogságából. Terveljünk ki több módot is, míg fölérünk Jeruzsálembe. Nem tudjuk, mi történt ott, amióta Júdás hozzánk sietett a nagy veszély hírével. Ahhoz, hogy ne törjön ki lázadás –amely sok száz zelóta és seregnyi más jó ember biztos pusztulásához vezetne –, Barabbás tudomására kell hoznunk mindazt, amit Pilátus terveiről Júdás kifürkészett. Olyantól kell megtudnia, akinek minden szavát elhiszi. Ki más lehetne az, mint én? Bár tudom: iskarióti barátunk szívesen bemenne helyettem. Nem igaz, Júdás?

A megszólított, könnyeivel küszködve, csak bólintani tudott.

– És ha nem sikerül kiszabadítanod Barabbást? Ha hasztalan áldozod fel magad, Mester? – erősködött megint Péter.

– Talán, ha írásos üzenetét kijuttathatnám a seregéhez…

– Bevarrhatunk írószert, meg az őrök lefizetésére aranypénzt a köntösödbe, uram, mielőtt elfognak. Márpedig elfognak, az bizonyos – csuklott meg az iskarióti hangja. – Ha elhitetjük a hegemónnal, hogy a zsidók királya akarsz lenni, emberei, akik nyilván most is figyelnek a távolból, egy pillanatra sem tévesztenek szem elől, amint belépünk a város kapuján.

– És mi mit tehetünk, uram? – kérdezte János, amint fél térden állva Jézsua jobbját homlokához emelte.

– Tegyétek mindig azt, amit Júdás tanácsol, kövessétek mindenben az ő példáját. Megvannak a forrásai, tudja majd, mi történik az erődben. De kardot ne rántsatok, hősködve mellém ne álljatok. Legyetek alázatosak, s ha kell, tagadjátok, hogy ismertek. Az én küldetésem itt véget ér, de a tiétek csak most kezdődik.

JÉZSUA ÉS TANÍTVÁNYAI JERUZSÁLEMBEN Júdás szervezte meg, hogy a városba szamárháton bevonuló Jézsuát hozsannázó tömegek fogadják, s így magára vonja Pilátus figyelmét. Ez sikerült is: Júdás látta, amint a hegemón mindenütt jelen lévő kémei közül egyegy időnként elsomfordál a tömegből, s az Antonius-bástyához lopakodik, hogy jelentsen Róma helytartójának a bevonulás minden apró részletéről.

Ahogy közeledtünk a Templom és mögötte az Antonius-bástya felé, a Júdás által összetoborozott tömeg a zsidók királyaként éltette Jézsuát. Másnap is megjelentünk a Templom körül. Magdalai Mária is mindenütt velünk volt, így a pészachi vacsorán is. Férfiruhában, hogy Pilátus emberei ne ismerjék föl benne a nőt, akiből, azt hihetik, könnyebben kiszedhető, amit sietős érkezésünk okáról tudni akarnak. Péter bosszúságára a vacsorán Jézsua a jobbjára ültette magdalai Máriát. Engem is az asztalához hívott, Mária túloldalára ültetett, de nem lett volna ildomos, hogy kifigyeljem beszélgetésüket. Csak azt hallottam meg, amit a magdalai továbbadott nekem. Terveinkről ugyanis mindannyian suttogva beszéltünk az általános zsivajban, mert tudtuk: Pilátus fülei ott vannak a közelben, a ház földszintjén. Jézsua, aki olykor nem állhatta meg, hogy ne bosszantsa őket, a vacsora vége felé – kissé megemelkedve ültéből, hogy magára vonja figyelmünket –, ránk kacsintva felkiáltott: – Van köztetek egy áruló!

Majd amikor nevetésünket visszatartva kérdezgettük: – Melyikünk az, Mester? –, mondta még hangosabban:

– Az, akinek kenyeret nyújtok – és Júdásnak nyújtott egyfalatnyi, borba mártott kenyeret. Persze mindannyian tudtuk, hogy csak a fülelők, de minket nem látók bosszantására teszi ezt, hiszen hűséges tanítványai közül éppen Júdás volt az, aki már sokszor bizonyította rendíthetetlen odaadását.

BARABBÁS KISZABADÍTÁSA Bár nem úgy hagyták rátok a források, ahogyan megtörtént, ezt ne az emberi emlékezet tökéletlenségének rovására írjátok. Szándékosan torzították el az emlékezést, amikor közénk, a tanítványok közé furakodott egy római polgár, különben körülmetélt zsidó. Ez a Saulusból lett Paulus mindenben Róma kedvében járt, hogy kegyét kialakuló egyháza iránt elnyerje, és erre Pétert is rávette. Arra törekedtek, sikerrel, hogy a fennmaradó történet Pilátusról – aki a közrendért és minden ítélkezésért felelős volt Júdeában – a zsidókra hárítsa az istengyilkosság vádját.

Mindannak tanújaként, amit átéltem, elmondhatom: mit írtak át vagy torzítottak el e célból.

Igaz: nagy tömeg verődött össze az Antonius-bástyánál, amikor Jézsua ügyét tárgyalták. Sokan követelték hangosan üvöltözve: „Feszítsd meg Jézsuát!”, de ők egytől egyig Pilátus emberei voltak, az ő zsoldjában álltak.

Igaz: voltak sokan, akik a kellő időben így ordítoztak: „Bocsásd ki Barabbást!”, de ezt Júdás szervezte meg. És ő vigyázott arra, hogy ne legyen az emberei között egyetlen zelóta sem, akit Pilátus emberei felismerhetnének...

Nem szólt ott senki a saját akaratából. Igaz: voltak zsidó főpapok a tárgyaláson, mert végül Pilátus a felségsértés vádja helyett, mert ebben neki kellett volna döntenie, sok istent szolgáló pogány létére az egy isten káromlásával vádoltatta meg a názáreti rabbit. Ilyen ügyekben mindig a szolgálatába hajtott főpapokkal hozattatta meg az ítéletet, míg ő mosta kezeit.

Nem igaz, hogy a nép kényszerítette a teljhatalmú helytartót a szeretetüket elnyerő és gazdagító Jézsua megfeszíttetésére. Egészen másként történt. Júdásmegtudta, hogymesterét nem is az Antonius-bástya tömlöcébe vetik – oda ugyanis a zsidó főpapok, akik nélkül a Pilátus kifundálta ítélet nem hozható meg, be sem tehetik a lábukat. Jézsua így nem találkozhatott volna Barabbással. Az iskariótinak kellett hát valamit kieszelnie: egy római zsoldos barátjának kifecsegte, hogy ő az, akinek a pészachi vacsorán Jézsua a kenyeret odanyújtotta. Amint ezt Pilátus megtudta, azonnal magához vitette. Júdás elárulta a hegemónnak, hogy a fogoly Barabbás Jézsua gyermekkori barátja. Sőt, végül Barabbás valódi kilétét is fölfedte, és azt is elmondta, Jézsua azért akarja kiszabadítani, akár az élete árán is, hogy megakadályozza a fölkelést.

Pilátus kemény ember volt, de tudta: Róma nem azért küldte Júdeába, hogy elfojtsa, hanem hogy megelőzze a lázadásokat. És hitelt adott az iskarióti szavainak, mert már rég figyeltette, és tudta: mindig a szeretet és békesség prófétájaként ismert, nagy tömegeket megmozgatni képes vándorrabbi, Jézsua ügyét képviseli.

Így történt, hogy a hegemón egy cellába helyeztette a két barátot, és persze kihallgattatta a beszélgetésüket – sőt, egyesek szerint titkon ő maga is hallgatózott. Amikor meggyőződött róla, hogy Barabbás hallgat a barátjára, és hajlandó megakadályozni a felkelést, amelyet távollétében a még kevesek által ismert szikáriusok szorgalmaznak, úgy döntött, kiengedi. Ám azt a látszatot akarta kelteni, mintha csak a hagyománynak engedne, amely szerint pészach ünnepén minden évben szabadon bocsátják azt a foglyot, akit a nép megnevez.

Pilátus nem találkozott Barabbással: az, amit Jézsuával folytatott beszélgetéseiből kihallgathatott, hitelesítette Júdás szavait. Még csak követ által sem szólt hozzá, nehogy kitudódjon, miért engedte ki, és így hitelét veszítse a zelóták előtt: Jézsuával viszont kemény egyezséget kötött: vállalnia kell az ítélet minden velejáróját, a megkorbácsolás és a keresztre feszítés megaláztatását is. Jézsua erre is zokszó nélkül ráállt, s nem csak azért, hogy barátja hitelét megvédje. Többször említette nekünk, szeretettanítása követőinek, akik Péter, majd Pál híveitől eltérően nem akartunk Messiást csinálni belőle: vállalni akarja a Lázáréhoz hasonló halálrítust, hogy újjászülethessen. Azt remélte, így végleg megszabadul mamzeri megalázottságától. E stigma miatt nem vehette aszszonyául a múltjáért szintén megbélyegzett, de nem mamzer magdalai Máriát. Szamáriában ezt megtehette volna, de a Tórát szigorúan megtartó Júdeában mamzer csak egy szintén házasságtörésből – vagy ismeretlen apától és így feltételezetten házasságtörésből – született mamzerrel léphetett házasságra. Ő, a megtestesült szeretet így nem tapasztalhatta meg a házastársi szeretet áldásait.

Más oka is volt azonban, hogy vállalja a halálrítust: olyanként akart viszszatérni, amilyennek tanítványai megismerték és követték őt. Nem a jórészt félreértett, túlmagyarázott példabeszédeiről-prédikációiról, az empátiával elért gyógyításairól ismert csodarabbiként – ami egyre fokozódó, mind nehezebben kielégíthető várakozásokat keltett –, hanem olyan emberként, aki sugárzó szeretetével vonzza követőit, az arra éhezőket.

Ezen okokból fogadta el Jézsua a hegemón feltételeit, amelyeket Júdástól tudtunk meg mi, akik nem akartuk rákényszeríteni a kegyetlen feladatokkal, a rómaiak kiűzésével is járó messiásságot. Júdás segített létrehozni a megállapodást, amely szerint: Jézsuát péntek délután teszik fel a keresztre, amikor a szent sabbat törvénye és szokásai szerint pár óra múlva, még napszállta előtt le kell venni, és sírjába helyezni őt.

Lábszárcsontját nem törik el, halálos sebet nem ütnek rajta.

Mindezt és sírba tételét a testőrség legmegbízhatóbb századosa vezényli le, aki a sír elé is kipróbált őrséget állít. Ha három napig – a zelóták tervezte időben – nem tör ki felkelés, a katonák elmozdítják a sziklasír száját lezáró kőtömböt, és sorsára bízzák Jézsuát.

Így is történt: a felkelés elmaradt, és a hegemón betartotta adott szavát. Jézsua, akit a harmadnap sziklasírjához siető magdalai Mária – nyilván ezt beszélték meg suttogva a pészachi vacsorán – ápolt vissza az életbe, a háromnapos mély elmélkedés után valóban újjászületett. Mégpedig azzá, aki ismét lenni akart. Azzá, akinek kezdetben megismertük. Olyannyira újjászületett, hogy akik megjövendölt feltámadásától a Messiás eljövetelét várták, fel sem ismerték az emmausi úton. Emmausban engem tartottak hibbantnak, amikor – rámutatva még teljesen be sem gyógyult sebeire – váltig bizonygattam, hogy valós, hús és vér ember áll előttünk.

Péterék Rómában is mindent megtettek – az akkor magát már Paulusnak, vagyis Pálnak nevező „tanítvány” nyomására –, hogy elnémítsanak. Követőiket eltiltották írásaim terjesztésétől – elhitették velük, hogy Jézsua személyében maga a Messiás jött el, jóllehet ennek egyetlen megjövendölt jele sem mutatkozott. Sőt, az emberek gonoszabbak lettek, mint valaha, ahogy az Nero császár idején napnál világosabban kiderült.

Mint tudjátok, ezek után Jézsua hamarosan eltűnt. Péter és messiáshívő társai szerint elragadtatott a mennybe. Hogy miként, azt ők sem tudták. Senki sem látta Illés egekbe szárnyaló tüzes szekerét. Jézsua viszont látta, mennyire csalódott legtöbb tanítványa, hogy nem a római uralomtól megszabadító Megváltóként tért vissza.

Magdalai Máriának is nyoma veszett. Remélem, igaz a történet, hogy az a százados kísérte őket messzi földre, valahová Galliába, aki Jézsua életére vigyázott a Golgotán, és három napig őriztette a sírját.

Hiszem, hogy ez a számadás, amelyet nevem említése nélkül, rejtőzködve írtam, valamikor olyan emberek kezébe kerül, akik vállalni merik az igazságot, még ha az szemben áll is az elfogadott tanításokkal.

Vénségemben ím végre békességet nyerve, maradok irántatok szeretettel: Anonimus