1. Akár az országunk helyzetéről, akár bármi másról gondolkodunk és fogalmazunk, szavakkal ésmondatokkal küszködünk. Ez kézenfekvő. Az kevésbé, hogy mekkora a szavak és a mondatok teherbírása, mert ezek, ha túl nagy súly van rajtuk, ugyanúgy ránk omlanak, mint földrengés idején a többi emberi építmény, vagy akár a löszfal és a szikla. Az elmúlt húsz esztendő szinte minden szava, mondata, ha még egyben van, ránk akar omlani. Az is lehet, hogy rossz szavak voltak, az is, hogy nem voltak eleve rosszak, csak rossz helyre tette pallérjuk. Ami létező, nemcsak hogy nem feltétlenül ésszerű, de még arra se vegyünk mérget, hogy elmondható. Vagyis meglehet, nem is a szavakkal van baj, hanem a mondandóval. Az elmondhatóval.

Sokáig abban a hitben voltam, hogy a magyar irodalom utolsó nagy korszakát éljük (Nádas, Esterházy, Parti Nagy, Závada stb.), azaz az én korosztályommal, a valamivel vénebbekkel és fiatalabbakkal, kihal. Mert az olvasó, például enmagam, ugyanúgy szükséges része az irodalomnak kultúrának, mint az író, és mindkettő, de értelem szerint főként az utóbbi, kiveszőben (nem írókat, olvasókat kellene ezek szerint inkább nevelni). De persze nem így van, a magyar irodalmat, pedig létezése nem ésszerű, az eddigi látszat szerint, nem lehet agyonverni.

2. Van itt egy író az előbbi vélekedés cáfolataként (az egy nem számnév, mert van több is, minálunk például Kemény István Kedves ismeretlenjétől is beszakadt az asztal), Darvasi Lászlónak hívják, aki minden, akár vajszínű, árnyalatot, egyetlen mondattal elintéz. De annyira nem erőlködve, hogy amíg a másik sóhajtana, neki már megvan. Nemrégiben írt egy regényt (Virágzabálók), ami nem akármit, hanem mindent mond el, hogy a pudingba fojtandó néni mellett csak egyet említsek, az országunk elmúlt állapotát is. Arany még nem ezt tette a Nagyidai cigányokban sem, ott nem a minden, hanem a valami fontos hiba az országban a mondandó. Most már, ne örüljünk (erről Darvasi nem szól, nála még minden megvan), nem a valami, hanem a minden hibádzik. Ennek a mindenről beszélő regénynek miközben nincsen, nem is lehet gravitációs középpontja, azért van csúcspontja.

Hosszú, kitartott csúcspontján az egyetlen mondatot motyogó, rikoltó, sóhajtó hőssel.

Ő Habred, aki hozzánk beszél, mai magyarokhoz, aki egyedül ismeri a cigányok világtörténetét. Aki százévesen született, pokrócot kell rádobni, rongyokba bugyolálni, mert nincs-testének csontjai világítanak, és kiabál mindig. Hol igazmondó Habrednek, hol, mert ez is elég, csak Igazmondónak hívják.

„Adjatok pénzt, nyüszítette Habred. Gilagóg őrjöngve kapott felé, szinte kiszakította a kocsiderékból, bevarrom a szádat, Habred! Devlára mondom, bevarrom azt a rohadék pofádat, aztán eláslak, és a sírodra szarok! Nem szólhatsz többé, érted, te nyomorult?! Adjatok pénzt! suttogta Habred, és forgatta a szemét.”

„Adjatok pénzt, nyikorgott rájuk. A magyar férfi csodálkozva előrelépett, és

kíváncsian hajolt Habred ráncos csecsemőpofájához, s közben hümmögött, az öklével dörzsölgette a homlokát.

…Adjatok pénzt, szipogta legörbülő szájjal. …Adjatok pénzt, adjatok pénzt, szűkölte elveszetten Habred, és a taknya sárga csíkja az állára csorgott.”

Ami időnk éppúgy elsüllyed,mintmindenkié, legyen a mindenki egyén, nemzet vagy hitvallás követője. De a tévelygő, kicsinyes és bágyadt nemzedékek elmosódva látják még maguk előtt a ködben a nagyobbak árnyait.

Először az áldott emlékű Széchenyi mondta: Adok pénzt! Azután az áldott emlékű Kossuth folytatta: Adjatok pénzt! Csak közbizalom volt, csak hittek nekik, és ez ott elég volt. A szabadságnak, függetlenségnek hitbéli feltételei voltak, a tárgyiak egészen hiányoztak. Anyag nem volt semmi sem. Ő ráíratott egy leszelt papírdarabra valami számot, és ezért a papírért, pedig nem volt neki magának sem, adott a magyar, a német, a zsidó, a rác, a tót, a cigány, a lengyel. Adott lovat, gabonát, malacot, posztót, aranyat, ezüstöt, puskaport, vasat, rendi előjogot, bármit. És adott vért is, sokat, nem számolta. Adjatok pénzt! – mondta Kossuth, kaptok cserébe szabadságot. Nem volt rá semmi anyagi fedezet, adott mégis szegény és gazdag. A pórtól a mágnásig mindenki pontosan tudhatta viszont, mit jelent ez az ígért szabadság. Hogy mit nyerhet, és mit veszít majd rajta. És nemcsak a nyereséget, de a veszteséget is, ahogy Kemény Zsigmond fogalmazott, korábban nem látott illedelem kísérte. Ez a sehol nincs ország, amely a megelőző százötven évben a fegyverforgatást régen elfelejtette, kis hadiszerencsével, a nincsből felállított ezredeivel, péppé verte az alkotmányát megsértő nagyhatalom kiképzett és harcedzett hadait.

Jöttek új idők. Talán csak egyvalaki, Soros György mondta, még az új idő kezdetekor, hogy adok pénzt. Azután felbátorodott a félénk pénz, jött sokfelől. Látszólag szerencsés csillag alatt született az új magyar szabadság. Az 1848-as szabadságot a nagyhatalmak gyűlölték, az ezredvégit szerették. Adunk pénzt a szabadságra is – mondták. Jó, adjatok, mondták a magyar urak, mert a szabadság az úszómedence és a motoros jacht az Adrián. Bármennyit is adtak, végül nem ingyen volt, bizalom, hit meg nem volt, a sok pénz kevés is volt, a szegények csak szegények maradtak, a gazdagok meg csak gazdagok lettek.

Adjatok pénzt! – rikoltozik az Igazmondó.

Adjatok pénzt, és lesz szép vers, gyönyörű fi lm, mesés a kutatás, a pénzen meg osztozunk. Adjatok pénzt! – szól a pártpénztárnok, és a választás után veletek építünk autóutat és hidat, valamint új és nagyszerű mozdonyt lökünk a sínekre. Jó, de majd adjatok pénzt, feleli szárazon a cégvezető.

Ott áll, viseltes felöltőjében, kicsit görnyedten a harmadiknak mondott köztársaság, zsebében a zsebpiszok mellett mindig kuncog pár százmilliárd. Nem ezt ígértétek, adjatok pénzt! – kiáltják a gazdagok, és kiáltoznak a szegények is egyre hangosabban, és a kabátját rángatják. Adok pénzt, sóhajtja, de csak ha nem kérdeztek semmit. Ne kérdezzétek azt sem, hogy honnan van, azt sem, hogy miért adom, azt sem, hogy ki vagyok.

Rossz emberek vagytok, spiclik, keveset adtatok, adjatok még pénzt!

A közpénz csak akkor működik, amikor az erény mozgatja. Hibás ez az ország, és nem egyetlen, és nem javítható a hibája. A legjobb esélyét is kész eljátszani.

3. József Attila nem csak bölcselkedő költő volt, próbálkozott magával a bölcselettel is. Egyik töredékben maradt tanulmányából Hegel–Marx–Freud (1936?) kiderül, hogy nemcsak helyén van az esze, ördög tudja, miként, de jól ismeri az öreg és a fiatal Marx szövegeit is. Arra keresi a választ, hogyha az az elmélet, mely az ökonómiába, a dialektikába, a filozófiába és a francia forradalmi politikába eresztett gyökereivel meggyőzően bizonyítja, hogy ha a tőkés gazdaság elbukik biztosan belső ellentétein, és „helyet ád a közös gazdaságnak”, akkor miért más történt, a nácik hogy juthattak mégis hatalomra Németországban. „Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számitásba, hogy’ lehet az, hogy az ún. »tárgyi előfeltételek megvannak«, s az alanyiak hiányoznak?” – kérdi. Úgy véli, hogy az emberi lényeg valamely vonása rejtve maradt Marx előtt, mégpedig olyan része, amely „szükség szerint homályba temetkezik”. Nem véletlenül áll a tanulmány elején Freud neve is; talán bizarrnak tűnő hasonlattal érzékelteti, miféle az a homály, amelyre gondol. Véli, hasonló okból maradt el a szocialista fordulat, amely okból a nemi öröm, az orgazmus hiányzik olyan párok kapcsolatában, ahol pedig jelen kellene lennie. Mindkettőnek lelki, alanyi feltételei hiányoznak. Idegességről beszél, de mai szóhasználatunk szerint egyéni és kollektív neurózisra gondol. Nagyon szép (és szekuláris) megfogalmazásában – éppen ezért is vettem elő ezt a József Attila-passzust – szerinte az a baj, hogy akár az országot, akár a szerelmet nézzük „a nép nyelvén szólván –’nincs áldás rajta”.

Mármint a harmadik köztársaság eddigi történetén – teszem hozzá. Ha tehát a tárgyi előfeltételek nagyjából megvoltak is, az alanyiak nagyjából hiányoztak. Pedig az utóbbiak fontosabbak.