Sokat vagyok kint a kertben, nem törődöm a fáskamrával. De egyszer, ahogy elmegyek mellette, mintha halk sírást hallanék. Odamegyek az ajtajához, megfogom a kilincset, de az ajtót csak egy nagyon keskeny résnyire tudom kinyitni, tovább nem engedi a lakat. Próbálok benézni a résen, de nem látok semmit. Bekiabálok, hogy valami baj van-e, de senki se válaszol, és már a sírás se hallatszik. Elengedem a kilincset, azt gondolom, lehet, hogy csak képzeltem a sírást, vagy csak egy macska volt. Mondom, hogy piszi-piszi, de arra se mozdul semmi. Otthagyom a fáskamrát, visszamegyek a házba.

A leckémet írom, amikor Nagymami bejön a szobába. Azt kérdezi, hogy mit kerestem a fáskamránál. Mondom, hogy nem akartam rosszat, csak úgy hallottam, hogy valaki sír ott bent.

Nagymami azt mondja, semmi baj, menjek vele.

Kimegyünk a kertbe. Megállunk a fáskamra előtt. Nagymami azt mondja, ne menjek a közelébe. Bármit is hallanék, ne menjek oda.

Tettamanti Béla rajza

Azt mondom, jó, nem fogok a közelébe menni. De tisztán hallottam a sírást.

Nagymami azt mondja, képzeltem csak. Aztán azt mondja, a biztonság kedvéért jobb, ha körbekerítjük a fáskamrát. Benyúl a zsebébe, egy kis nejlonzacskót vesz elő, azt mondja, tartsam oda a két tenyerem, aztán apró fehér kavicsokat önt a kezembe. Simák, nem nagyon súlyosak, a két tenyeremre nézek, látom, hogy mindegyik fogformára van faragva.

Nagymami kivesz egyet, a földre dobja. Azt mondja dobjak én is egyet a földre. Odadobok egy kis fog formájú kavicsot az övé mellé a földre, a fű közé.

Nagymami azt mondja, jól van, most sétáljuk szépen körbe a fáskamrát, és minden lépésnél dobjunk le egy-egy kis követ.

Elindulunk, egymás után dobáljuk le a kövecskéket. Közben végig a fáskamrát nézem, és figyelek, hogy hátha meghallok valamit, de csend van.

Visszaérünk az első kavicshoz. Pont elfogytak a kezemből a kövek.

Nagymami azt mondja, jegyezzem meg, hogy a kavicsokon, amiket ledobáltunk, nem léphetek át. Ha átlépek rajtuk, azt tudni fogja.

Azt mondom, jó, nem fogok átlépni rajtuk. Nagymami bólint, azt mondja, ne törődjek többet a fáskamrával.

Bólintok.

Legközelebb, amikor kint vagyok a kertben, megint meghallom a sírást.

Most sokkal hangosabb. Biztos, hogy sírás. Biztos, hogy a fáskamrából jön.

Oda akarok menni. Ahogy fél lábbal átlépem a köveket megfájdul a talpam. Nagyon. Úgy, mintha beleharapott volna valami.

Fél lábon állok, sziszegek, visszahúzom a lábam. Leülök a földre, a diófa alá, lehúzom a teniszcipőm és a zoknimat, a talpamon apró kis vörös fognyomok. Tenyérrel megdörzsölöm, a talpam, már nem fáj. Visszahúzom a cipőmet.

Megint meghallom a sírást.

A diófára nézek, az egyik ága a fáskamra fölé nyúlik. Egyszer már felmásztam a diófára, a törzséről egy nagy darabon hiányzik a kéreg, onnan kell fellépni és elkapni a legalsó ágat.

Felugrok, megfogom az ágat, felhúzom magam.

Fent vagyok az első elágazásnál, aztán végigmászom az ágon, a fáskamra teteje fölött vagyok.

A mohos cserepeket nézem, nem merek lemászni.

Megint meghallom a sírást, nagy levegőt veszek, leengedem magam a tetőre.

Most már nagyon hangos a sírás.

Megfogom az egyik cserepet, befeszítem alá az ujjaim, félrehúzom, aztán még három másikat is. A rés elég széles, beférek.

Bemászok.

A fáskamra padlásán vagyok, por van. Guggolva elmászom egy nagy bőrönd mellett, megyek a sírás irányába. Egy létrához érek, lemászok. Félek,

A sírás elhallgat.

A fáskamra tele van limlomokkal, egy talicskát látok, biciklikerekeket, autógumikat, egy benzineskannát, bekötött szájú zsákokat, az egyik oldalsó fal mellett félbevágott fahasábok, fölöttük a falon egy ásó, afölött egy bányászsisak.

Körbefordulok, nézem, hogy honnan jöhetett a sírás. Hátul, az ablak előtt egy kis asztal, mellette egy fából faragott bölcső áll.

Megszólalok. Azt mondom, semmi baj.

Odamegyek a bölcsőhöz. Egy nagy rongybaba van benne, arca kerek, a két szeme két gombból, a száját rúzzsal rajzolták. Mosolyog.

Nagyon erősen dobog a szívem. Megfogom a babát, kiemelem bölcsőből. Súlyos, de azért meg tudom tartani. Magamhoz ölelem, azt suttogom, nyugodj meg, semmi baj.

Jólesik fogni. Púderszaga van.

Erősen ölelem, ringatom, nyugtatom. Érzem, hogy nem dobog már olyan erősen a szívem.

A mellem bizsereg, szomjúságot érzek, az jut eszembe, hogy túl nagy lány vagyok én a babázáshoz, de mégse teszem vissza a babát a bölcsőbe, tartom és ölelem.

Erősen magamhoz szorítom, és akkor azt érzem, hogy valami belém szúr.

Megijedek, hamar visszateszem a babát a bölcsőbe. Megint meghallom a sírást. Azt mondom, semmi baj. Kigombolom a baba ruhácskáját, látom, hogy a teste egy nagy nyolcasba tekert fonalgombolyag. Vastag, piros gyapjúfonalból van, rajta átszúrva két nagy kötőtű.

Azt mondom, jaj, te szegény, odanyúlok, kihúzom belőle a kötőtűket.

Visszagombolom a ruhácskát, azt mondom, jól van, aludj szépen. Azt éneklem magamban, hogy csicsíja babája.

Mielőtt kimásznék a tetőn, a kötőtűket eldugom a padláson egy deszka mögé.

Visszaigazítom a cserepeket, leporolom a ruhámat.

Felnézek a diófára, a leveleken átsüt a nap. Felnyúlok, elkapom az ágat, felhúzom magam. Elkezdek visszamászni az ágon a törzs felé. Visszanézek a fáskamra tetejére, a cserepeken nincs semmi nyoma annak, hogy ott jártam.

Amikor leugrom a fáról, még akkor is azt éneklem magamban, hogy csicsíja babája. Különben csend van, csak a diófa levelei között zúg egy kicsit a szél.