Sasszé balra
A kontextus persze unalomig ismert: a pénzügyi válság gazdasági válsággá alakult, melyből szociális krízis lett és mindebből politikai válság alakult ki. Ami újdonság, az az, hogy a krízisből egyedüliként feltetsző kivezető út is látszik: a jóléti állam ellen indított utolsó, minden bizonnyal döntő roham.
A gazdasági válság újabb szakaszát éli ugyanis: mára az állami pénzügyek kerültek válságba. Mindezt nem a bankok megmentésére elköltött félelmetes összegek okozták, hanem a pénzügyi válságból fakadó gazdasági visszaesés és a vele járó szociális következmények, az államadósság, a munkanélküliség, a deficit növekedése.
Ahogy Frédéric Lordon közgazdász fogalmazott a Le Monde diplomatique magyar kiadásában: „a neoliberalizmus kudarca és az ebből következő jelenségek éppen ahhoz járulnak hozzá, ahhoz szolgálnak ürügyül, hogy ugyanez a neoliberalizmus még magasabb szinten valósuljon meg! Ha nem mondjuk, akkor is magától értetődő, hogy a kétszámjegyű államháztatási defi citektől a stabilitási paktumban meghatározott háromszázalékos szintig nem lehet eljutni csak az állami kiadások eddig sosem látott csökkentésével. Így lassan magunk mögött hagyjuk a lépésenkéti »reformok« már két évtizede uralkodó stratégiáját, hogy belépjünk a példátlan felfordulásokat magával hozó új korszakba: a mostani, a költségvetések »rendbetételét« szolgáló változásokban a kérdés már nem a lépésenkénti változtatás, hanem az egész rendszer természetének megváltoztatása lesz.”
A görögök már sejtenek valamit, de talán a franciáknak állt először össze a teljes kép: nyugdíjreform, az államigazgatási szféra megkurtítása, bércsökkentés, társadalombiztosítási reform, minden állami kiadás radikális visszafogása.
– Az általunk ajánlott receptek nem vezettek sikerre – mondják a politikusok, ezért emelik a dózist és újra és újra aláhúzzák: ez az egyetlen gyógymód. A népet azonban egy dolog frusztrálja egészen bizonyosan: ha minden rosszhoz hozzáteszik azt is, hogy nincs más lehetőség. Márpedig régen látott konszenzus övezi a véleményt, hogy minden téren egyetlen kiút látszik: a radikális reformok, a szociális állam leépítése. Ezt tényleg nem könnyű eladni. Hol válság van, ott válság van: „dohányod zamatába, ruháid anyagába beívódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak látod, mit ő eléd varázsolt, s már közben lángol erdőtűz gyufaszálból”.
Nem csoda hát, ha mindenki visszafogott.
A jobboldal válasza a kétségtelen vereségre lényegében nem sok szót érdemel: Nicolas Sarkozy átalakította kormányát, bevett pár másmilyen jobboldalit, mint amilyen ő maga, másokat kirakott – nincs nagyon más választása. A baloldal annyi balszerencse és oly sok viszály után lényegében visszaért oda, ahonnan egy évtizede elindult: ellenzékben teljes támadás a kormány ellen, „valahogy nyerjünk, aztán majd meglátjuk mit tehetünk”. Szövetségeseik a zöldek és a „szélsőbaloldal” velük együttműködő szárnya – annnyi harc után vissza hát a Jospin-recepthez. Csak hiányzik a dolog éléről egy Lionel Jospin, aki a modern (a „blairizmus” előtti) szociáldemokrácia egyik utolsó nagy egyénisége volt. Nem véletlen, hogy már most elindult harc a baloldali elnökjelölti posztért. Kik a szóba jövő személyek? Martine Aubry, Ségolène Royal, François Hollande, vagy esetleg az IMF vezérigazgatója, a volt szocialista gazdasági miniszter, Dominique Strauss-Kahn – ő a legesélyesebb.
A választás eredmények legfontosabb mérőszámává a választási részvétel és a résztvevők rendszerellenes szavazatai léptek elő, hiszen, ha az egyetlen kiút tényleg az egyetlen, akkor csak az számít: van-e még többsége ennek a kiútnak?
A magyar fülnek ismerősen csenghet a francia politikai lapok véleménye: „társadalmunk elfáradt”. Végül is mi mást jelenthet a távolmaradás igen magas aránya, mint azt, hogy az emberek nem hiszik, hogy bármi jobb jöhet. A jövő vagy lehetetlen, vagy elviselhetetlen. Az elégedetlenség kifejezésére a másik mód a „rendszerellenes” szavazat lehet, amely ma már jó részben a szélsőjobboldalra esik. A francia Front National (FN) sikerének receptje viszonylag egyszerű volt: logikai megfelelést felállítani a bevándorlás és a bűnözés növekedése, a közbiztonság hiánya („insécurité”) között. Igen, a dolog nagyon emlékeztet a magyar „cigánybűnözés” kifejezés „karrierjére”. Sarkozy kiemelte az FN gondolatait a szellemi gettóból, politikai tőkét kovácsolt belőle (ezért nyert 2007-ben), majd megpróbálta a kemény kéz politkájával „megoldani” a kérdést. Természetesen nem sikerült. Ezután mi máshoz is fordulhatott volna, mint az iszlamofóbiához (burkák, fejkendők, mecsetek) és persze a jó öreg nemzeti identitáshoz, ami mindig válságban van. Csakhogy ezeknek a témáknak az erőltetése már az FN-t erősítette. Marine Le Pen jó érzékkel fordult el a bevándorlókat, vagy a nem fehér franciákat ostorozó hagyományos FN-beszédmódtól az „iszlamizmus” veszélyének emlegetése felé. A szélsőjobb mostani sikerei egy másik stratégiaváltáshoz is kapcsolódnak, amely szintén Le Pen nevéhez köthető: a bevándorlás helyett a szociális válság lett a párt elsődleges témája. A szakszervezetek, a szocialista párt bázisa jórészt állami alkalmazottakból kerül ki, ezért az „osztályharc” egyik elferdült frontja természetszerűleg az állami szféra és a magánszféra között húzódik. Másrészt a magánszféra – elsősorban a tercier szektor – legalsó rétege bevándorlókból áll. Némiképp leegyszerűsítve tehát a képletet: a magánszféra munkanélküliségtől sújtott fehér munkásai adják a szélsőjobboldal szociális bázisát. A keserű igazság: a mai szélsőjobboldal a fehér baloldal, amely piacpártiságát (az európai szélsőjobb sokáig adócsökkentő, államellenes, azaz populista volt) feledve szociálissá vált, csak éppen kizárólag a fehérek számára.
Az egyik francia tévéadó riportjában láthattuk, ahogy a Baloldali Front szórólapját átvevő férfi a következőket mondta: „a Front National legalább kellemetlenséget okoz a rendszernek, miért szavaznék a Baloldali Frontra? Az is a rendszer része!” A szélsőbaloldal éppen azért marad el a szélsőjobboldal mögött, mert nem szélsőbaloldali, azaz rendszerellenes, hanem nagyon is a rendszer részeként működik. A francia politológusok viszont ma már erősen megkérdőjelezik azt a sokáig osztott feltevést, hogy a „volt kommunista szavazókból lettek a szélsőjobboldali szavazók”. A volt vörös fellegvárak nagyon is baloldaliak maradtak, csakhogy manapság ez már nem elég: ezek a pártok, ha máshol nem, az önkormányzati hatalomban az establishment részei. A protesztszavazat persze nem jelent apolitikus szavazatot. Nem véletlen, hogy a nagyvárosi, „poszthatvanyolcas” szavazórétegben (Párizs bobó – bourgeoisie bohème – kerületeiben) lassan a zöldek lesznek a legnépszerűbb párt.
A beteg úgy tűnik megadta magát: rúgkapál még, néha bevadul, de igazából szkeptikusan várja az újabb, a döntő műtétet. A kérdés most már csak az: mi lesz, ha a műtét sikerül, de ő meghal?
Jelek és kísérletek
Egyelőre nehéz lenne összeurópai trendekké „szűrni” a gazdasági-pénzügyi válságnak a választások alakulására gyakorolt hatását. Lesz-e baloldali megújulás, vagy inkább a szélsőségek, az idegenellenes, rendszerellenes, protestpártok erősödnek meg?
Tény, hogy a válság által legjobban sújtott Görögországban a szocialisták épp nemrég vették át a kormányrudat a konzervatívoktól, és Spanyolországban is Zapatero szocialistái kormányoznak. Nagy-Britanniában viszont az előrejelzések szerint a Munkáspárt elveszíti a májusi választásokat, bár ez inkább a párt kifáradása, mintsem a válságkezelés számlájára írható. A szélsőséges Brit Nemzeti Párt előretörése már a tavaly nyári európai parlamenti választásokon megtörtént, így a brit választások egyik nagy kérdése, hogy vajon egy országos megmérettetésen hogy szerepelnek a szélsőségesek, mennyi voksot lehet a hagyományosan bevándorlóbarát Nagy-Britanniában az idegenellenességgel begyűjteni? Máris intő példa Hollandia, ahol a nemrég tartott helyi választásokon Geert Wilders Szabadságpártja jelentősen megerősödött, igaz, koalíciós partnert még önkormányzati szinten sem talált.
Ez jó jel a június eleji országos választások előtt, ahol Wildersék akár a második helyre is bejöhetnek.
Németországban, Észak-Rajna–Vesztfáliában viszont a meglevő rendszeren belüli újfajta koalícióval kísérletezhetnek a május 9-i helyi választás után. Németország legnépesebb tartománya hagyományosan kísérleti terep az országos politika számára: itt próbálták ki először a szociáldemokrata-liberális szövetséget, majd a szocdem-zöld modell is, mielőtt azokból országos kormánykoalíció alakulhatott volna. Az előrejelzések azt mutatják, hogy Angela Merkel kereszténydemokratái és a liberálisok elveszíthetik többségüket, ám egyáltalán nem biztos, hogy a CDU kiszorul a kormányzásból, máris pedzegetik, hogy az erősödő zöldek beugorhatnának a liberálisok helyére. A zöldek Németországban már rég nem protestpárt, hét évig kormányoztak Gerhard Schröderrel, ám a kereszténydemokratáktól sokáig mély ideológiai szakadék választotta el őket. Most ők lehetnének a mérleg nyelve: ha ugyanis jól hajráznak a szociáldemokraták, akkor a Baloldali Párttal és a zöldekkel elvileg ők is kormányképesek lennének. Bármelyik modell országos jelentőségű lenne. (Inotai Edit)
