Mi van középen?
Friedman a közép elvesztését siratja és egy „radikálisan centrista” teapártról álmodozik, amely megtörné a kétpólusú amerikai választási rendszert. Nem erre vágyik sok magyar szavazó is, egy pártra, amely elég erős ahhoz, hogy az elittel is szembe tudjon szállni? Nem ez a Jobbik sikerének a titka? És mi, akik a radikális nemzetmentést nem szívleljük, nem erre vágyunk titokban, hogy konszolidáltan, szépen, kedvesen vágja valaki pofán a Jobbikot (és ha már, akkor a többit is)?
Az elitellenesség más országokban is felnevel radikális mozgalmakat, főként, ha a választók mérhetetlenül frusztráltak ilyenolyan okból. A mi populista gyökérmozgalmunk (már elnézést a szóviccért) a Jobbik. Minden dühöt összegyűjtenek, minden csalódást, minden keserűséget. Menjenek ezek a fenébe, mert minket aztán nem képviselnek – ez a Jobbik népi gyökere. A cigánykérdés ügyes tematizálásával robbantottak a magyar politikai erőtérben, de egy single issue (egyetlen témát képviselő) párt nem kerül kormányra soha. A Jobbik pedig kormányra akar kerülni.
Van erre esélyük? Ha minden marad a régiben, nem kizárt. A Jobbikot az elit nevelte fel – a baloldal a rossz kormányzással és azzal, hogy tényleges, mindennapi kérdésekre nem kínált válaszokat. Gyurcsány és az SZDSZ igazgatótanácsként képzelték a kormányzást, pedig a piramis egy demokráciában a feje tetején áll: a választótól jönnek a megoldandó problémák, az elit dolga pedig az, hogy megoldja őket. A Fidesz a maga részéről a mindennapi politikai vitát cserélte fel a gátlástalan gyűlölködéssel és mindenféle konstruktív politikai javaslat elkaszálásával. Bevallom, kárörömmel figyelem, ahogy mindent a fejükhöz vág most a néplelket képviselni igyekvő Kuruc.info – a haza, ugyebár, nem lehet ellenzékben, tehát a rohadt, korrupt, hazaáruló tolvajbandával (stb.) szemben minden eszköz megengedett.
A politikai erőtér – Orbán Viktor szép szavával élve – valóban radikálisan átrendeződik a Jobbik megjelenésével. A Fidesz most a centrumba tart, ahogy az LMP, az MDF és az MSZP is. Ott lökdösődnek, rémülten, hogy elveszítik a szavazóikat, mert azt sem tudják már, hol keressék őket, egyáltalán, mifélék és mit akarnak. Dől az egész, mint a dominó.
Nem egy ismerősömben erősödött fel az utóbbi időben az emigrálás gondolata. De még aki itthon tudja csak elképzelni az életét, az is visszahúzódik egy teljesen politikamentes bokorba (ha maradt még ilyen). Nem olvas újságot, nem néz tévét, kimegy a szobából, ha valaki politikai témát vet fel, és – természetesen – nem szavaz. Minek? Kire? Aki még nem lopott, majd lopni fog, amikor átmegy a kezén a pénz. Aki még nem tett keresztbe értelmes kezdeményezésnek, az majd megragadja az alkalmat, ha megragadhatja. Ezekre?
Arról szeretném meggyőzni a kedves olvasót, hogy a centrum gondolata rokonszenves, de nem tartható. A kétpólusú politikai rendszert sem lehet lecserélni másra, és nem is kell. Orbán Viktor és a Fidesz más jelentős politikusai valóban azt ismételgetik most – maguknak legalább annyira, mint híveiknek és a még megnyerni kívánt kiábrándultaknak –, hogy lehetséges és szükséges is egy nagy néppárt (mondhatnánk, Hazafias Népfront), amelyhez képest (mondják ők) minden és mindenki szélsőséges. Hónapok óta újra és újra eszembe jut, amikor egy barátomnak nevezhető fideszes képviselő naiv jóindulattal kérdezte tőlem, vajon tényleg nem lehetséges-e, hogy elég egy párt, amelyben megfér minden és mindenki. Hosszan néztem rá, mire elpirult. Ki se kellett mondanom, hogy hívhatnánk-e esetleg ezt az egypártot MSZMP-nek?
Ilyen párt demokráciában nem létezik. Ez a négy vagy nyolc év tényleg radikális változást hozhat a centrumban, ha nem is úgy, ahogy Friedman képzeli. Az MSZP, miután a sarokba térdel és levezekel számos bűnéért, ennyi idő alatt átalakíthatja magát korszerű szociáldemokrata párttá.
Csak egy a baj: nem látszik, ki vezényelné ezt az átalakulást. Gyurcsány? A magyar választók szókincsében a neve nyolc éven át még bizonyosan szitokszóként lesz használatos. Valamelyik ifjú titán? Megfojthatják a párt öregjei, ha ugyan ki nem derül, hogy ő maga sem volt mentes az állami pénzek magáncélú lecsapolásától. A Fidesz minden bizonnyal kitüntetett figyelmet szentel majd nekik. És aki tiszta, arról sem hiszik már el, hogy tiszta. Alighanem a politikából kiundorodott szakemberek közül kell feltámasztani valakit, hogy visszahozza a sírból a szocialista pártot.
Száz szónak is egy a vége: az MSZP és általában a baloldal akkor jár jól hosszú távon, ha rövid távon a Fidesz lecsukatja az összes gazfickót. A Jobbik (egy darabig) majd gondoskodik arról, hogy a Fidesz szennyes ügyei is előkerüljenek. Ha az LMP bejut a parlamentbe (remélem, hogy bejut), akkor némi esély van rá, hogy ne csak jobbról, hanem a balközépről is rigorózus figyelem kísérje. S az sem lenne baj, ha az MDF bekerülne a törvényhozásba, mert akkor jobbközépről is kontrollálná valaki a következő kormány politikáját. És a Jobbik – nos, a Jobbiknak is jut majd a húsos fazékból. Lesz ott is éhes ember elég. Négy év a parlamentben, és a feddhetetlen jakobinus terror szelleme elkopik.
De miért kell várnunk arra, míg a (külső vagy belső) politikai ellenfelek szivárogtatnak? Mi magyarázza, hogy a rendőrség és az ügyészség csak az elmúlt három hónapban ébredt fel?
Hogyan lehetséges, hogy a bíróságok nem képesek felgyorsítani az ügymenetet? Miféle abszurditás az, hogy a választási rendszerből bohócot csinálhatnak bűnözők, akik 750 cédulával mentességet vásárolnak maguknak? Miféle ország az, ahol létező vagy nem is létező nemzetállamok tiszteletbeli konzuljaként úszhatják meg a felelősségrevonást a néhány milliárdot „elsajátító” üzletemberek?
És legfőképpen: hol vannak az újságírók? Hogyan kényszerítheti ki a köztelevízió – amely éppen nekifogott a politikai igazodásnak –, hogy a pártok vezetői kemény kérdéseket kapjanak? Hogyan engedheti meg magának egy politikus, egy állami vállalati vezető, hogy nem hajlandó nyilatkozni, vitára kiállni, kitenni magát a tisztítótűznek?
Lassan persze változik ez a kép is, szaporodnak a civil szervezetek, amelyek a pártok költését, ígéreteit, a költségvetés trükkjeit és a nagyvállalatok pazarló működését monitorozzák. Nem az a félelmetes, ha egy párt nagy többséget szerez – a félelmetes az, ha a sajtó, valamint a civil és a vállalati szféra, félelemből, nyereségvágyból, ügyetlenségből vagy egyenesen cinizmusból nem veszi komolyan a feladatát. Az a valódi veszély, ha a választók jobban figyelnek a pártok homályos szlogenjeire, mint a koszos sarkakat bevilágító újságcikkekre vagy elemzésekre. Szerencsénk van: a választó a homályos szlogenektől már undorodik. Most már csak arról kell meggyőzni, hogy a turulszittya világbirodalmon túl is van – némileg közelebbi és praktikusabb – módja annak, hogy kikényszerítse a politikai elittől, ami jár neki. Hogy tudniillik az ő problémáira kínáljanak megoldást.
A Jobbik talán ijesztő, de mire az első négy év letelik, már korántsem lesz ilyen ijesztő – ha a többi párt felébred, és összekapja magát. Dühvel, arroganciával vagy szenteskedéssel hosszú távon nem lehet a szavazókat megtartani – csak tartós eredményekkel, hatékony problémakezeléssel lehet.
A Fidesz túlhatalma is ijesztőnek tűnik. A Fidesz most csak általában „erős felhatalmazásról” beszél. Hogy mire adják a választók felhatalmazásukat, azt nem árulják el. Általános felhatalmazás azonban nincs. Felhatalmazást konkrét problémák kezelésére és megoldására kapnak a politikai erők, nem arra, hogy csak úgy általában „éljenek vele” – ahogy most a fideszes mantra szól. Gyurcsány Ferenc is kapott felhatalmazást – még ha a Fidesz akkoriban azt állította is, hogy illegitim volt a választási győzelem –, de hogy mire kéri, azt nem merte megmondani. Nem is tudott kormányzati sikereket elérni.
Akár hiszik, akár nem, nekem őszinte meggyőződésem, hogy a demokrácia éppen ezekben az ijesztőnek tűnő napokban kezdődik Magyarországon. Végre emancipálódhatunk, ki-ki a maga módján, de a legtöbben középen. Nem radikális középpártra van szükség: arra van szükség, hogy az állampolgár kikövetelje, kikényszerítse, hogy képviselői őt képviseljék. Hogy aztán a képviselendő ügy adócsökkentés-e vagy a lakástámogatási rendszer felfuttatása, a korrupció visszafogása vagy a vállalkozásokat sújtó túlszabályozás csökkentése, a rasszizmus büntetése vagy a fehérgallérosok fülön csípése, a cigány–magyar viszony békés rendezése vagy éppen a sajtószabadság tiszteletben tartása – erre kell keresnie a meggyőző választ a pártok programjaiban. A bal, a jobb, a balközép és a jobbközép éppen abban különbözik egymástól, hogy milyen prioritást ad melyik problémának.
A „centrum” is csak szlogen – is tökéletes, de elfogadható megoldásokat. Probléma van elég. A megoldásokhoz néha a pártoknak egymással is egyezkedniük kell. Ez az alkalmi kiegyezés a centrum egy demokráciában.
