Időim múltak lettek…
Az a dal, ha szólna újra,
az a régi, tékozlón szép,
miért-elnémult tavaszdal,
a Duna vize vitte délre,
a deltába, tengernek, távol
térségeknek, tárt szárnyán
annak a megnyíló májusnak,
amikor szemben árral úszni láttalak,
ha az a dal most magától dalolná magát:
– akár a gépzongorák –
máig, emlékezetemig, szívemig,,
bennem, mélyen idebenn,
nekem vagy ellenem,
akkor lelkes, vivátos lendülete
talán visszatérítene engem is időkbe,
melyek már múltak lettek,
világban is, énbennem is: béfejezettek - - -
Ha sorsomnak az a sirálya, röpülne,
körözne, lecsapna, zuhanna víztükörre,
akkor tán újra reménnyel emelném
tekintetem az égre, fehérbe, kékbe,
szél-táncolta, szélrajzolta felhőzetekbe,
akkor talán akarnám mai napját is életemnek
s nem csak engedném, hagynám,
hogy bármi, akármi történjen meg véletlennek…
Tán tervezném továbbmenetét sorsomnak,
útra kelnék, hisz az utak mindig indulni hívnak,
s csak ritkán vezetnek visszafelé is,
igen, az utak is eltévednek…
Ó, szól, szól az a dal, száll,
csak én nem hallom már - - -
a terveim többé nem én vagyok - - -
Dobai Péter (1944) a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje. Új, Latin lélegzet című verseskönyvét a Kráter adja közre előreláthatólag a könyvhétre.