Az elmúlt időszakban számos alkalommal lehettünk tanúi a hatáskörökkel kapcsolatos vitáknak, olyan érzékeny területen is, mint a külpolitika. Nem meglepő, hogy eme összezördülések nyomán nemrégiben alkotmányos kérdések is felvetődtek. A politikai színtér vezető szereplői – mindkettő jobboldali párt –, a Polgári Platform (PO), valamint a Törvény és Igazságosság (PiS) gyökeresen különböző elképzeléssel álltak elő. A PO Donald Tusk miniszterelnökkel az élen a kormányt erősítené és az államfői hivatalt gyengítené, vagyis egy kancellár típusú államszerkezetet részesít előnyben, míg a PiS épp ellenkezőleg: az elnököt bástyázná körbe a kabinet rovására.

A koncepciók ütköztetése javában zajlik, amit a lengyelek megértéssel fogadnak, mert elegük van a jogkörökkel kapcsolatos folyamatos veszekedésekből (például a miniszterelnök vagy az államfő képviselje az országot az uniós vagy NATO-csúcstalálkozókon), ugyanakkor kevés esély van arra, hogy belátható időn belül kielégítő megoldás szülessék. Nem annyira a két elképzelés eltérő volta miatt, hanem mert közben felpörgött a választási kampány, ami nem kedvez a felek közti (alkotmányos) kompromisszum keresésének. Vagyis, ha bármit változtatni kell az állam működési struktúráján, az legfeljebb elnökválasztások után valósulhat meg.

Az ősszel esedékes megmérettetés pontos dátuma még nem ismeretes, de lassanként előbukkannak a jelöltek. Mondhatni, fordított sorrendben lépnek színpadra, előbb a gyengébbek, majd az erősebbek. Néhány „egzotikus” jelölt után, akiket nehezen lehet komolyan venni, a választási küzdőtérre bevonuló első fajsúlyosabb politikus Tomasz Nalecz történészprofesszor, egykoron a baloldal befolyásos képviselője. Ő jelenleg azokat a csoportosulásokat – köztük liberálisokat – jeleníti meg, amelyek nem akartak és most sem kívánnak csatlakozni ezen térfél legnagyobb pártjához, a Demokratikus Baloldal Szövetségéhez (SLD). Nalecz egyelőre azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mindenfelé óriásplakátok hirdetik őt, melyeken nem más, mint Barack Obama társaságában szerepel. Noha kétségtelenül érdekes indulóról van szó, még az ilyen húzások sem igen segíthetnek rajta, a közvélemény a „futottak még” kategóriájába sorolja, tekintettel szerény politikai hátországára.

Meglehetősen sokáig, hosszú heteken át tartott a kavarodás a baloldal (értsd: az SLD) fő jelöltje körül. Az előzetes felmérések azt jelezték, hogy Wlodzimierz Cimoszewicz volt miniszterelnök (szenátor, a baloldali tábor egyik emblematikus politikusa) a legnépszerűbb. Azonban nem volt képes közös nevezőre jutni az SLD aktuális vezetésével, azt viszont elutasította, hogy független jelöltként vívja meg a csatát. Azt gondolja, hogy a választások „a Formula–1-es futamokhoz hasonlatosak, szükség van jó versenyautóra, technikai stábra és megfelelő felszerelésre, mindezek nélkül nincs remény a sikerre”. Ezért nem vállalta a kihívást és minden bizonnyal már nem is fogja.

Az SLD nem látszott igazán csalódottnak Cimoszewicz magatartása miatt, aki „saját útját járva” egy ideje amúgy is mind messzebbre távolodik pártjától. Tavaly december elején nevezték meg hivatalos jelöltjüket Jerzy Szmajdzinski személyében, aki szintén tapasztalt baloldali politikus (volt nemzetvédelmi miniszter, a szejm helyettes elnöke). Szolid, kiegyensúlyozott, nyugodt ember, de nem magával ragadó személyiség. A felmérések nagyjából egybehangzóan azt vetítik előre, hogy Szmajdzinski az SLD törzsválasztóin kívül kevés szavazatot fog kapni, azaz inkább tíz százalék alatt marad.

A karácsonyi ünnepek küszöbén egy újabb ismert politikus jelentette be indulási szándékát. Andrzej Olechowski egykori külügyminiszter formálisan „független jelölt”, aki egyelőre csupán a jelentéktelen, parlamenten kívüli Demokrata Párt (anyagi) támogatását élvezi, de nem győzi hangsúlyozni, hogy bízik az üzleti világ nagyvonalúságában is (hogy ebből mi lesz, majd kiderül). Olechowski már komolyabb jelölt, ezt a közvélemény-kutatások is igazolják. Nem szabad félvállról venni, ráadásul érdekes, egyedi programot kínál. Mintegy cáfolva Cimoszewicz felfogását (aki sokak szerint akár a választásokat is megnyerhette volna) azt vallja, hogy jelentősebb politikai hátország nélkül is oda lehet állni a startvonalra. Meglátjuk, hogy igaza lesz-e, különösen egyik riválisa, a már említett Nalecz kijelentésének tükrében, aki a politikai pártokat „farkasembereknek” titulálta, akik mindent és mindenkit felfalnak.

Olechowski nyilvánvalóan másképp vélekedik. Érzékelvén a PO és a PiS között az elmúlt években minden téren élesen kibontakozó polarizációt, ami elkeseredett összecsapásokban ölt testet, ő ennek ellentétét javasolja: a megegyezés, a kompromisszum, a békés egyeztetések, a társadalmi dialógus útját. Esetleges elnökségének filozófiáját is ebben a szellemben fogalmazza meg. A kérdés az, hogy képes-e kellően markáns és dinamikus lenni, amiben sokan kételkednek. Az első figyelmeztetést már meg is kapta. Számított LechWalesa támogatására, a volt államfő viszont legutóbb a PO egyik lehetséges jelöltje mellett tört lándzsát. Miért? Például azért, mert Olechowskinak még nem jutott ideje arra, hogy személyesen felkeresse őt (pedig ennek van tétje, a felmérések a legnépszerűbb politikusok közt jegyzik Walesát).

A kampány eddigi legtöbb reakciót kiváltó eseménye mindazonáltal Donald Tusk miniszterelnök január 28-án közzétett döntése volt, hogy nem indul a választásokon. Ez általános megütközést keltett, akadtak, akiket egyesen sokkolt. Íme, lemond a küzdelemről az a jelölt, aki a közvélemény megítélésében kimagasló eséllyel pályázhatott volna a győzelemre. Miért tette ezt? Mint ilyenkor szokásos, szerteágazó viták folynak erről, de úgy néz ki, hogy gondosan mérlegelt lépésről van szó. Tusk a 2005-ös elnökválasztásokon Lech Kaczynski jelenlegi államfő vetélytársa volt és veszített, amire a szembenálló tábor azóta is gúnyosan emlékezteti. A politikai színtér lényegében már tavaly óta az ismételt Kaczynski–Tusk párbajra készülődik, a PiS egész stratégiája pedig arra az alapvető feltevésre épült, hogy „Tusk a mi legnagyobb ellenfelünk”. Ezt a harci filozófiát tovább erősítette az ún. szerencsejáték-botrány (ld.: Lengyel rulett. Népszabadság, 2009. november 7.), amely arra késztette a miniszterelnököt, hogy védelmébe vegye a korrupciós vádakkal illetett pártját és politikai táborát. A sajtó kiemelt figyelemmel követi a botrány kulisszatitkait feltárni hivatott különleges parlamenti vizsgálóbizottság tevékenységét. Nehéz megjósolni, hogyan végződik mindez…

Tusknak – aki jó ideje nem rejti véka alá, hogy a kancellár típusú rendszer híve – a külvilág számára váratlan elhatározása kibillentette ellenfeleit, egyúttal zavart okozott pártjában. A közvélemény-kutatásokban stabilan élen álló PO azonban – mint eddig, úgy most is –erényt kovácsolt a kialakult feszültségből. Azt eszelték ki, hogy amerikaimódra előválasztásokat rendeznek a párton belül. Két szerfelett népszerű politikusuk méri össze erejét: Bronislaw Komorowski, a szejm elnöke (Walesa őt biztosította támogatásáról), valamint Radoslaw Sikorski külügyminiszter. Az eredményt március 25-e után tudjuk meg.

A kísérlet pillanatnyi állásából néhány dolgot máris leszűrhetünk: 1. a két induló nem támadja a másikat, ehelyett kölcsönösen „lovagias” magatartást tanúsítanak, 2. Komorowski bölcs, megfontolt képet sugall magáról, államférfiként viselkedik; a fiatalabb (47 éves) Sikorski a két nagy párt közti polarizációra játszik, eltökélten nekimegy a PiS színeiben politizáló ellenfeleinek, ideértve az egyértelműen ahhoz a táborhoz kötődő államfőt, 3. a PO természetesen kétfelé oszlik, Sikorski kifejezetten a fiatalabb párttagok rokonszenvét élvezi, 4. a miniszterelnök még a látszatát is kerüli annak, hogy részrehajló legyen a két politikus versengésében. Végső soron bármelyikük kerekedik felül, a PO hivatalos jelöltjeként az államfői tisztség egyik legfőbb várományosa lesz. Ehhez nem fér kétség.

Tusk döntése alaposan meglepte a másik oldalt. A felmérések alapján Lech Ka czynski nem a legjobban látja el hivatalát, amit az ellentábor sajtója (hiszen a média is polarizálódott), valamint a lehetséges riválisok közül Sikorski nem is mulaszt el rendszeresen emlegetni. A mostani elnöki ciklus legsúlyosabb fogyatékossága az egyoldalúság. Az államfő nem volt képes, de valószínűleg nem is akart válaszfalat húzni maga és ikertestvére közé – mintha Jaroslaw Kaczynski nem a vezető ellenzéki párt irányítója lenne! Ő maga talán nincs meggyőződve arról, hogy másodjára is ringbe kell szállnia, s ebbéli gyötrődését bizonyosan fokozta Donald Tusk visszalépése. Mégis, Jaroslaw Kaczynski a PiS első embereként nyilvánosan kijelentette, hogy pártja szemében „nincs jobb jelöltjük” a minden lehetséges eszközzel támogatandó Lech Kaczynskinál, noha ez utóbbi hivatalosan még nem közölte indulási szándékát…

Akárhogyan alakul, a PO és a PiS között feszülő polarizáció a választások időszakában is fennmarad. Ha hihetünk a legfrissebb felméréseknek, az államfői poszt megszerzésére a PO liberális, Európa-párti jelöltjének – bármelyikük is lesz az – van a legtöbb esélye. Ugyanakkor még nem tudhatjuk, milyen „nehéztüzérséget” vet be a polarizációs küzdelemben otthonosan mozgó PiS-tábor, s egyelőre az is talány, hogy a PO-ra kihegyezett szerencsejáték-botrány nem produkál-e meglepő új fejleményeket. Kockázat nélkül megállapítható, hogy ebben az összefüggésben Andrzej Olechowski figyelemreméltó, megbékélést célzó ajánlata az „állampolgári jelöltségről” bizonyosan elvész a kíméletlen választási kampány háborús lármájában. Bárcsak tévednék!

Fordította: Tischler János