Ovi
Megyek, gondolta, mikor benyitott az anya. Felébredtél? – kérdezte. Igen, mondta a gyerek. Az anya odament az ágyhoz, megsimogatta a gyerek haját. Rövid tüskés haja volt, olyan jó érzés volt, ahogy az anya ujjai megkapirgálták a fejbőrt. Az asszonynak is jó volt, a kicsi erős haj megcsiklandozta a tenyerét. Ritkán simogatta. Fiú volt. Nem volt szabad túlzottan szeretni. Bezzeg ha lány lenne, mennyit fésülgetné, gondolta az aszszony, de fiú lett. Eszébe jutott, amikor született, épp abban az ágyban, amiben most feküdt. Akkor még nem vitték be a várandós anyákat a zebegényi szülőotthonba. A bába késett, a gyerek kint volt, csúnya kék és veres, a nyakában, mint valami sál a köldökzsinór. Nem adott hangot, hogy él. A nagyanya kapott észbe, s a forró vízbe mártott ollóval elvágta a véres, latyakos vezetéket. Egyszerre sírtak fel a gyerekkel, a gyerek a levegővétel miatt, az asszony azért, mert fiú lett.
Valamit mondanom kell, mondta az anya. Mit? – kérdezte a gyerek. A dédnagymama, mondta az anya. Mi van vele? – kérdezte a gyerek. Meghalt, mondta az anya. Meg? – kérdezte a gyerek egykedvűen. Nem lepődött meg. Az öregasszony már évek óta halottnak volt öltözve. Inkább azon csodálkozott, hogy él. Nem gondolt arra, hogy ez a haláleset bármilyen hatással is lehetne az ő életére. Akkor közvetlenül nem is volt, csak tavasszal, amikor az anya azt mondta, elkezdődtek a nagyobb munkák, nincs ki vigyázzon rá, úgyhogy hétfőn oviba kell menni. Oviba? – kérdezte a gyerek. Nem hagyhatunk itthon egyedül, mondta az anya. Mindenki dolgozik. A gyerek korábban azt hitte, oviba csak az árvagyerekek járnak, meg azok, akikkel nem törődnek a szülei. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer vele is ez történik, hogy összezárják napszám a többi elhagyott gyerekkel.
Másnap az anyja odavitte biciklivel. Késtek. A többi óvodás már az udvaron focizott. Az óvó néni köszönt neki. Csókolom, mondta a gyerek, aztán megállt a falnál. Nézte, hogyan gurul a labda gyerektől gyerekig. Nem mondta, hogy játszani szeretne. Azt várta, hogy szólnak, hogy hé, te, gyere, ebben a csapatban kevesebben vagyunk, mert tényleg az egyikben eggyel kevesebben voltak. Tudott már számolni. De nem szóltak. Aztán egyszer, az egyik, a legnagyobb hangú, akiről mindenki úgy gondolta, a legjobb játékos, csak a gyerek látta, hogy nem, mert ő kívülről nézte a viadalt. Szóval ennek a nagyhangúnak a lábán megperdült a labda, mert rosszul adták át, legalábbis azt állította. Ha így rúgod, akkor nem tudom lefogni, üvöltött, míg a labda repült a pályáról kifelé épp arra, ahol a gyerek állt.
Ha kéri, biztos nem kapja ilyen pontosan, épp az ölébe. Ösztönösen rákulcsolta a kezét. Gumiból volt, de olyan mintája volt, mint az igazinak. A labda megállt, a hangos fiú még kiabált valamit, aztán mindenki felnézett. Éppen rá. Persze csak a labda miatt, hogy dobja már vissza. A gyerek dobta volna, amikor valami gépezet belülről más utasítást adott. Hirtelen sarkon fordult és teljes erőből a kapu felé rohant. A gyerekek mereven bámultak utána, nem értették, mi történik. Már az utcán volt, mire észbe kaptak. Elvitte, a gyerek elvitte, kiabáltak, aztán utána vetették magukat. Próbálták behozni a gyerek előnyét, de nem sikerült. Végül a leggyorsabb fiú lába elérte a gyerek sarkát és kigáncsolta. A gyerek repült a levegőbe, úgy érkezett, hogy teljes testével rágömbölyödött a labdára. A többiek körbeállták, nagyokat rúgtak a megmarkolt labdába, hátha kigurul onnan, de nem. Tompán puffantak a rúgások a belső szerveken, felfogta a gumiba tömött levegő, aztán kirángatták a hasa alól, végül a labdától megürült résen át párszor még belerúgtak a hasába. Az óvó néni akkor ért oda, amikor a gyerek már porolgatta a mackónadrágját. Visszakísérte, közben mondott valamit arról, hogy nem szabad kiszökni az udvarból, ez egy szabály, s hogy majd ő is fog játszani, csak várni kell, de nem játszott. Ott állt tovább is a falnál, senki nem szólt hozzá.
Az anyja délután jött érte. Az óvónő nem szólt semmit, hogy a gyerek rosszat csinált. Az anya felültette a gyereket a biciklire és elindultak. Jó volt? – szólt hátra az anya. Jó, mondta a gyerek. Aztán az anya feltette az összes kérdést, amit ezután mindennap épp ebben a sorrendben feltett. Mi volt az ebéd? Nem tudom, mondta a gyerek. Megetted? Meg, mondta a gyerek. Aludtál délután? Nem, mondta a gyerek. Mit csináltál. Néztem a falat, mondta, de arról nem mesélt, hogy mit látott a falon, hogy ott focizott egy csomó másik gyerekkel, mintha a moziban nézné a filmhíradóban. Jobbra húzta a labdát, aztán balra az ellenfél egyik játékosát ezzel a csellel maga mögött hagyta, felnézett, hogy érdemes-e még passzolni, van-e elég távolság arra, hogy visszakapja, és gólt lőjön. Van, gondolta, passzolt jobb szélre, a jobbszélső cselezett egyet. Passzold vissza, ne önzőzz, kiabált át, a jobbszélső visszarúgta és pont jól éppen úgy, hogy óvatosan el tudta a labdát gurítani a kapus mellett. Gól, kiabáltak.
Tedd szét a lábad, mondta az anya, nehogy a küllőbe akadjon. A csomagtartón ült. Nyomták a vasrudak, de nem akarta, hogy párnát vagy pokrócot tegyen oda az anyja, mert azt csak kisgyerekeknek szokás, ő meg már nem volt kicsi. Ült ott, öszszeszorította a fogát, s csak néha, mikor nagyobb zökkenőn mentek át, csordult ki a könnye.
