Folyóvíz a bordám, csontja elér messze,
csontja fodrozódik, nem ér partot úgyse,
zavaros a tükre, mintha nem is várna,
nem is várná meg azt, aki odaszállna.

Odaszállna madár folyóvíz-bordámra,
csőrétől sehogy sem ismerne magára,
inna is belőle, fel-felcsipegetve,
ami még belőlem, úgyse viszi messze,

ami még belőlem madárcsőrbe való.
Vigye el máshova, hajtsa messze a szó
–zavaros a tükre, fodor a futása,
akinek sose volt, mért is lenne társa?

* Lásd, reggel ébredtem, mégis elaludtam.
Úgy keltem az ágyból, azóta álmodtam.
Mint aki hívná, de bujdosik a szeme,
odanézne rögtön, de nincs ott semmi se.

Annyiszor volt reggel, hogy most már este lett,
kinek nem volt lelke, annak is teste lett,
teste lett annak is, akiben az árnyék
fény nélkül mocorgott, hátha testté válnék.

Testté vált az árnyék, két lábam előttem,
hogyha elindulok, magam mögött húzom.
Lásd, reggel ébredtem, de hova mehetnék
–hogyha megfordulok, magam mögött húzom. *

Ha lefekszel mellém, ki fog betakarni?
Ki fogja a tested időben akarni?
Mert a test ha múlik, az a test nem várhat,
feloldja az időt, ami benne száradt.

Ha lefekszel mellém, kinek lesz majd szeme
velem együtt nézni, aminek nincs neve?
Kinek lesz majd szeme akkorára nyitni,
ha sötét néz vissza, azt is odavegye?

Eltelik sötéttel, belefér a társa.
Több folyónyit átér zajló ragyogása.
Visszanézni tud-e tenger-iramlása?
Engem lát-e még a nagy visszafolyásba?

G. István László (1972) Radnóti-díjas. Legutóbbi kötete Homokfúga címmel 2008-ban jelent meg a Palatinusnál.