Fogj egy sétapálcát, és légy vidám...
A király, a császár, a Spéci – írta róla elragadtatással Rejtő László. – Mások dulakodtak a pályán, izgultak, veszekedtek, durvultak, rugdalóztak , futottak, izzadtak, vergődtek, gürcöltek. A Spéci csak akkor mozdult, ha kellett. Állt mint a szobor, a megközelíthetetlen nagyság. Nem izgatta, ha ketten is lógtak rajta. Egy húzás erre, egy húzás arra, és máris tisztán volt.”
Akkor pedig az ellenfél már indulhatott az újabb középkezdéshez...
Schaffer nemhogy azt csinált a pályán, amit akart, de gólt is kedve szerint szerzett, bármilyen távolságból (na jó, harmincnegyven méteren belülről). Sőt előfordult, hogy a „dugókat” is elunta. Az 1916-ban rendezett MTK–MAC meccsen kiszúrta magának a MAC kapusát, s miután már bevágott neki fél tucatot, céltáblának használta a boldogtalan sporttársat. Egyre-másra vágódtak a labdák a kapuvédő melléhez, amelyen gyűltek, csak gyűltek a kék-zöld foltok, mígnem a sokadik Spéci-bomba elől pánikszerűen elugrott a „szétlőtt” futballista. Schaffer így érte el aznapi hetedik gólját... A közönség ugyanúgy kacagott, mint olyankor, ha valamelyik játékostársa nem tudta követni Spéci zseniális gondolatait, és láthatóan meglepődött, ha hirtelen a lába elé került egy amilyen flegma, olyan príma passz. Szerencsére, az MTK-ban és a válogatottban nem sok labdarúgó akadt – ha volt ilyen egyáltalán –, aki ne látta volna előre, mire készül Schaffer. Ennek megfelelően a kékfehérek 1917-ben 113:16-os, egy évvel később 147:10-es gólaránnyal hódították el a bajnoki címet, előbb a Rácz, Konrád II, Schaffer, Schlosser, Szabó, majd a még azt is felülmúló Braun, Orth, Schaffer, Schlosser, Szabó csatárötössel.
Bár a Schaffer-történeteket ismerve nem biztos, hogy az utóbbi kvintett különb volt... Nemegyszer előfordult ugyanis, hogy Spéci lekezelte az újonnan igazolt, ragyogó tehetségű Braun „Csibi” időnként nem egészen pontos továbbítását, majd visszarúgta a labdát a jobbszélsőnek, azzal a felkiáltással, hogy adja be újra, de rendesen...
Braun József 28-szoros válogatott, 1919-ben az év labdarúgója volt; képzelhetik, micsoda ász lehetett az MTK-ban 84 mecscsen 159 gólt szerző, kétszer is a kontinens legeredményesebb játékosává avanzsáló Schaffer, ha ilyesmit meg mert tenni a magyar futballtörténet legkiválóbb szélsőjátékosainak egyikével!
A Hungária úti egylettel futballistaként három, majd edzőként két aranyérmet nyerő, kalandos életű „Spéci” Ausztriát, Németországot vagy Svájcot ugyanígy meghódította. A Nürnberg sztárja volt, amikor elnevezték Fussballkönignek, de 1944-ben arrafelé (és másutt) már senkit sem érdekelt a csillag, csak a sárga csillag... Magyarországi életrajzai nem tesznek említést erről, ám angol nyelvű megemlékezésekben szembe szökik, hogy azt az embert, akiért a húszas-harmincas években még bolondultak német földön, a második világháború utolsó előtti esztendejében Dachauba deportálták. A lágert túlélte, de 1945 augusztusában, egy németországi vasútállomáson holtan találtak rá, jóllehet csak hét évvel volt idősebb a huszadik századnál. A sírja Prien am Chiem see-ben van; legalább eltemették, megadták neki a végtisztességet...
Müncheni beszámolók szerint másfél évtizeddel korábban „az üzletek kirakatában Schaffer arcképe volt látható, az utcákon, amerre járt, utána fordultak az emberek, a társaságokban róla beszéltek, s valami nagyon értékes helyi specialitásnak tartották. Fürdött a dicsőségben és a jólétben, a lapok hasábokat közöltek a játékáról, minden mozdulatát figyelték”. Heinrich Stuhlfauth, a Nürnberg rajongott válogatott kapusa, akiről utóbb utcát neveztek el a német városban, így beszélt róla: „Dicsőség a klubnak és Nürnberg valamennyi lakosának, hogy Schaffer nálunk játszik. Ameddig ez így marad, csapatunk talán soha nem veszít”. A futballkönyvíró Richard Kirn sem fukarkodott a méltatással a spéci labdarúgó alakításait felidézve: „Körültáncolta ellenfeleit, álompasszokat adott, és olyan gólokkal kápráztatta el a közönséget, melyeket rafinált gondolatok eredményeként szerzett. Amilyen robusztus, olyan intuitív és virtuóz volt, elemi lövőerővel; amit produkált, azt úgy lehetett hirdetni, mint a legragyogóbb futballshow-t”.
Rúgótechnikájára jellemző: a magyar válogatott másodedzőjeként akkora klaszszisoknak adott leckét, mint Cseh II, Sárosi dr., Zsengellér. Úgy mesélték: a sétapálcáját felakasztotta a felső lécre, és tízből minimum nyolcszor eltalálta a botot a tizenhatosról. Az „agytrösztnek” nevezett trió tagjai hiába próbáltak versenyre kelni vele, jóllehet az aktív csatárok mezben és futballcsukában kísérleteztek, míg Schaffer olykor öltönyben és finom bőrből készült félcipőben rugdosott. Érthető, hogy a válogatottat trenírozta, és valójában nem csupán másodhegedűsként, hiszen a rendőrkapitányból lett szakvezető, dr. Dietz Károly oldalán ő képviselte a labdarúgószakmát. A csapat – az örök bohém és így a világbajnokságokról rendre lemaradó Cseh II nélkül – be is jutott az 1938-as vb döntőjébe, sőt talán aranyérmet is nyer, ha a csúcstalálkozó előtt az itáliai elöljárók nem hívják meg a magyar vezetőket Mussolinire, illetve az olasz–magyar barátságra hivatkozva, és nem kérik Toldi kihagyását hasonló alapon. Ami biztos: dr. Dietz három poszton is megváltoztatta az elődöntőben a svédeket 5:1-re verő tizenegy összeállítását, és az is valószínű, hogy Schaffer nem rokonszenvezett a Ducéval, mert 1919-ben Bokányi népbiztossal szimpatizált, sőt egy magyar–osztrák meccsen puskával a kezében állt fel a csapatfotóhoz...
Öt évvel később azt nyilatkozta: „A kommün bukása után előállott új politikai helyzetben – akkor érthetőnek vélt okokból, de most már hozzátehetem, hogy ok nélkül – féltem hazamenni. S amikor az FC Nürnbergtől ajánlatot kaptam, azonnal igent mondtam”.
Még szép, hogy megkeresték, hiszen a szerződés megkötése előtt az MTK Németországban túrázott, és a Stuttgart–Nürnberg–München–Karlsruhe útvonalú portyán vívott hat mérkőzése mindegyikét megnyerte, az összesített gólaránya 23:6 volt. Schaffer csillogott, mint mindig, és a megállapodást nyilván elősegítette az is, hogy a német lapokban nem jelent meg a fegyveres fénykép...
Öntudatos kommunistának egyébként sem volt mondható a pályák nagyszerű lövésze, mivel korántsem proletár-, hanem egyenesen nagyvilági életet élt: a sporttelepeken kívül leginkább kávéházakban és éjszakai szórakozóhelyeken forgott. „Semmit sem szeretett kevésbé, mint a Zárva táblát a lokál ajtaján, mert akkor el kellett mennie a következő mulatóig” – jegyezték fel róla. A bankókat is imádta, ugyanúgy, mint második legkedvesebb játékát, a biliárdot, amelyben állítólag szintén világklasszis volt. Habár arra a sokat sejtető kérdésre, hogy futballista vagy üzletember-e, azt válaszolta: „Labdarúgó vagyok. Mit kezdenék az üzlettel? Mivel mindennap a futballpályán kell lennem, becsukhatnám a boltot”. De az is igaz, hogy a húszas években telegramot küldött a bécsi Austria elnökének, ezzel a szöveggel: „Ezer örömmel szerződnék önökhöz kétezer schillingért”. Ám be kellett érnie a csinos összeg felével, mivel az osztrák klubvezető ekképpen táviratozott viszsza: „Jöjjön kétezer örömmel ezerért.”
Hogy az olasz fővárosba mennyiért ment, arról nem szól a fáma, az viszont biztos, hogy az AS Roma akkor nyerte el először az itáliai bajnoki címet, amikor (1942-ben) Schaffer Alfréd volt az edzője. Pontosan nem tudni azt sem, Bázelban hány frankot kapott havonta, de hogy viszonylag elfogadható jövedelme volt, azt sejteni lehet abból, hogy a svájci város polgármestere kifakadt, mondván: Schaffer többet keres nála... Spéci a maga módján válaszolt az elöljáró panaszára: „Jól van ez így, mert a polgármester úr nem tud futballozni”.
Ő viszont nagyon is tudott. A következő sorok a nürnbergi gárdáról jelentek meg, de megannyi olyan együttesről is napvilágot láthattak volna – a Tatabányától a Budapesti Atlétikai Klubig, a Wacker Münchentől a csak a nevében „Amateure” Wienig –, amelyben Spéci megfordult: „Ez a csapat csárdást játszott futballmezben, és a prímhegedűs Schaffer volt”.
Magam persze nem láttam futballozni, de sokszor rá gondolok, amikor Fényes Szabolcs és Szász Péter slágerét hallom, Németh Lehel tolmácsolásában: „Fogj egy sétapálcát, és légy vidám...”
