Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány kezemen tudnám megszámolni, milyen sok embert veszítettem már el amiatt, hogy soha nem voltam hajlandó arról beszélgetni, abban megnyilatkozni és azzal kapcsolatban egyetértésemről biztosítani másokat, ami számomra evidens.

Hiányos vagy hiánytalan tudás és tapasztalat, műveltség és közhelyek cipőjét taposva, mindig mezítláb járni vágytam. Azt mondják, attól egyenesebb lesz a gerinc. Nem bírom az ismétlést. Nem bírom a szlogeneket, a felmondott leckéket, a lemezeket. A vetélkedőt, az ékes, vérző szárú tollakat.

Liberális fiatalok társaságában ülök egy Blaha Lujza téri szórakozóhelyen. Megy az óra, felelnek a diákok. Olvastad, láttad, hallottad, botrány. Olvastam, láttam, hallottam, botrány. Lopnak a békávék. Jönnek a jobbikok. Porol a pörzse. Perel a proli. Trolizik a sztrájk és benzinnel megy az emelkedő ár. Ismerem a leckét. Nőnézőben vagyok itt és csak annyit kéne tennem az ötösért, hogy elmondom: a lopás bűn, botrány. A fasiszták fasiszták, botrány. A pörzse gyógyszere drága, botrány. A proli fázik, botrány. A buszvezető keveset keres, botrány. A benzin elfogy, de addigra az emberiség megfullad, botrány.

Nemmegy. Elhatározom, amit ilyenkor el szoktam határozni, hogy újra remete leszek. Hogy otthon is idegesít valaki, akit igen közelről ismerek, de ő legalább ugyanazt a teret foglalja el, amiben én létezem.

Hívom a taxit. Búcsúzom, távozom. Állok a sötét utcasarkon és lélegzem. Egy arcot lehelek magam elé. Egy arcot, akihez mehetnék, aki nincs. Csak egy házszám van, egy emelet, egy ajtó. Egy frizsider, egy kád, egy asztal. Egy ágy, egy mamusz, egy magánytól gyűrött párna. Valaki elcsoszog mellettem és megfordul. Egy bácsi az. Hosszú ősz szakállán az utca mocska szárad, bajszán a nikotin barna mérge csillog.

– Csak áll és néz a jövőbe?

– Hát nem éppen a jövőbe, uram – felelem.

Bólint és elindul. Lép egyet, lép kettőt, megáll.

– Oda aztán hiába is néz. Nézem, nézem ahogy csoszog, mert ez jól hangzik és, mert mást nem is tehetek. Megérkezik a taxi. Megkerülöm, kinyitom az ajtót.

– Márczy névre?

– Igen. Beszállok. Az autó elindul és elindul más is. Az Egmont-nyitány. A szemhéjam lecsukódik, a fejem hátracsuklik. Sóhajtok. Egy pokrócon fekszem. Május van. A tisztáson kamillák, méhek. Sonkás kiflit eszem. A tüdőm tiszta, a hajam dús. A távoli folyót és az eget nézem. A bárányfelhőkben képek, a képekben naiv elképzelések. A célom és a sorsom izgalmas kaland, lágy szellő, szépséges muzsika. A szemem kinyílik.

Oldalra nézek. A taxis 35-40 körüli férfi. Hófehér vasalt ing, farmernadrág. Az autó tiszta, illatos.

– Uram, nem is tudja, hogy micsoda örömet szerzett nekem.

– Valóban? Mivel? A lejátszóra mutatok.

– A Beethovennel?

– Igen.

– Na hát örülök, hogy segíthettem. Haladunk. Nézem a fagyos,mocskos körutat, a vonuló, beszívott, okádó csordákat. Némán ülünk egymás mellett. Útitársam nem szól közbe, hagyja, hogy élvezzem az utat, és midőn a kezdet tragikus moll hangja a nyitány végső kicsengésében diadalmas dúr hangzássá fényesedik, pirosat kapunk.

– Tegeződhetünk? – kérdezem.

– Persze.

– Kösz. Te mindig taxiztál?

– Én mindig. A lámpa zöldre vált.

– Voltak terveim, de mindig keresztül húzta valami rohadék. Harcolni meg kinek van kedve ezzel a sok mocsokkal. Utálom az embereket. Így legalább a magam ura lehetek.

Őrület, gondolom magamban. Lelki társra leltem volna egy taxis személyében? Ott ültem két órát az értelmiségi szülők gyermekeivel, hallgattam a hülyeségeiket, és a tréfli, trutyi zenéiket, amiket a kis lila Ipodról dugnak fel a nagy fekete hangfal seggébe, mert hétvége van és táncolni és bulizni kell…

– Egyetlen egyszer fogok harcolni – szakít félbe a taxis.

– Hogy mit mondasz?

– A fegyveres felkelésben. Ami itt folyik, most teljesen mindegy, hogy a közel-keletiekről, vagy négerekről, vagy cigányokról beszélünk, az vérlázító.

Egmont a vértörvényszék előtt áll. A Királyi házban számolja a másodperceket. Én kinézek az ablakon. Nyelek egyet és kérdezek.

– Szóval te lövöldözni akarsz?

– Nem akarok én lövöldözni, nem szeretek én háborúzni, de ez elkerülhetetlen. Vérfrissítésre van szükség.

Egmont a kivégzésére vár Brüsszel főterén. A taxis és én egymás mellett állunk a tömegben. Goethe úgy vélekedett, hogy a hős vérpadon történő kivégzése a gyengéket tovább gyengíti, de az erőseket még erősebbé teszi. A taxis tekintete lángol, én remegek. Csak akkor nézek fel, amikor meghallom Egmont hangját.

„Nem, nem folyik ki hiába vérem! Gázolj át rajta derék népem! A győzelem istennője vezet!

S ahogy a tenger szakítja át gátjaidat, úgy törd össze, tépd szét a zsarnokság bástyáit, fojtsd meg a gyalázatost, és söpörd el a föld színéről, melyet igába akar hajtani! Én a derék halálba megyek e börtönből; a szabadságért halok meg, érte éltem és harcoltam, érte áldozom fel magamat... Bátrabban, barátaim! Szülők, nők, gyermekek állnak mögöttetek! Védjétek meg barátaim, ami a tiétek! S hogy megmentsétek, ami a legkedvesebb, essetek el örömmel, ahogy én mutatok rá példát!”

Felkiáltok. A taxis félrerántja a kormányt.

– Jézusom, jól vagy?

– Semmi baj, elnézést. Mit is mondtál, mire van szükség?

– Vérfrissítésre! Figyelj, nem véletlen, hogy kik nem élték túl a háborút. Illetve, hát sajnos túlélték páran, de ezt majd megoldják a világban, itt-ott, amott, az amerikaiak is. Ettől nem félek. Vissza kell vennünk, ami a miénk, ezt már így nem lehet tovább csinálni.

– Itt jó lesz. Megáll. Előveszi a brifkóját. Én megnézem a taxiórát. Nyolcszázhetven forint. Nyújtom az ezrest. A kezem ott marad. Nem mozdul. Szállnék ki, de nem megy. Nem bírok. A taxis rámnéz, aztán vissza a brifkóra. Kivesz egy százast és még harminc forintot. A tenyerembe teszi.

– Minden jót, éljen Ludwig!

– Éljen – mondom és kiszállok. A taxis elhajt. Ugyanolyan lassan és megfontoltan, ahogyan végig vezetett. Indexel a sávváltásnál aztán kanyarodik. Eltűnt. Nézek utána, mert ez jól hangzik és mert mást nem is tehetek. Valaki elcsoszog mellettem és megfordul. Egy bácsi az. Hosszú ősz szakállán az utca mocska szárad, bajszán a nikotin barna mérge csillog.

– Csak áll és néz a jövőbe?

„Örülj a pillanatnak, ne várj a következőre! Mi örömöt ad az élet, ha túl komolyan vesszük? Ha a reggel nem köszönt ránk friss boldogsággal és az este nem ígér semmi örömet: érdemes akkor felöltözni és levetkőzni? Azért süt rám talán a mai nap, hogy azon töprengjek, ami tegnap történt?”

– Ahogy mondja, uram, ahogy mondja – felelek. Elindulok a kapu felé és közben azon gondolkodom, hogy akkor most el kell kezdjek olyasmiről beszélni, ami evidens? Hogy ennyire rossz a helyzet? Ilyeneket, hogy mindig lesznek olyanok, akik – jogosan vagy jogtalanul –, de úgy érzik, megfosztották őket valamitől, mindig lesznek olyanok, akiket – jogosan, vagy jogtalanul – felelősségre vonnak, amikor felcsendül a nyitány és feláll a vérbíróság. Mindig lesznek olyanok, akik – jogosan vagy jogtalanul – jogos, vagy jogtalan jogot alkotnak, akik a múlton töprengenek és, akik a jövőt fürkészik. Mindig mások lesznek ezek, aztán meg megint ugyanazok. Egyszer fent, egyszer lent? Északon, délen? Keleten, nyugaton?

Soha nem lesz vége. A mélyben a csend torka szárad.