A hamvaknak olvadt-hó színe van.
Tél végi szín, kiút a döbbenetből.
Törött lencsén a nap. Homályosan,
szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.

Számat kitátom, hull belém a hó.
Kitartó és kegyetlen, eltelít.
Előbb az ujjakat, a kart, a lábat.
Lassan behull egész a szívemig.

Helyet cserél a vérrel, mert a vér
nem rejtheti tovább el gyenge voltát.
Hogy tudna bármit átolvasztani,
ha annyi testbe csak hiába folyt át –

langyoskodott apákban és fiúkban,
s a hő a nőkben sem emelkedett.
E vér nem ismer lázat, titkos ömlést.
Kívülről mondja fel az életet.

Sorolja mind a felsorolhatót,
beszél hidegről és a testmelegről.
Suttog apáról, kit cserbenhagyott.
És rólam is. Csak én nem értem egyből.

Hazáig gázolok olvadt apámban.
Csizmám kimarja, sós akár a könnyek.
Kapum előtt a szürke kása-sár.
Olvadni jó. De hullva lenni: könnyebb.

Karafiáth Orsolya (1976) a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetettje.

Legutóbbi könyvét az Ulpius-ház adta ki 2009-ben Cigánykártya címmel.