De persze sokkal inkább az MDF-zászló újdonsült hordozójáról, Bokros Lajos miniszterelnökjelöltről van itt szó, kinek programja „a” liberalizmusnak „a” programja lenne. De vajon valóban az-e?

Kétségtelen, hogy Bokros és az általa fémjelzett Munka és méltóság = Modern Magyarország c. MDF-program nem hangoztat antikapitalista nézeteket sem szégyellősen (mint az MSZP sok képviselője), sem félhangon (mint az LMP), sem harsányan (mint a Fidesz vagy pláne a Jobbik). És néhány olyan javaslat is található benne (pl. az áfakulcsok számának és a köztük lévő különbségeknek a csökkentése), amelyeket liberálisok aligha vitathatnak. De a programot meghatározza egyrészt egy sajátos „mindenáron megszorításokat” szemlélet, melynek (bármit mondanak jobb- és balszélről) a liberalizmushoz semmi köze sincs, másrészt egy olyan szegényellenesség, amelyet sok liberális (velem együtt) a leghatározottabban visszautasít. Végül, a program néhány pontját az elemi szakmai megfontolások mellőzésével védelmezik. Haladjunk sorjában.

A program szerint az államadósságot „hosszabb távon” a GDP 40 százaléka alá kell leszorítani. Az Európai Bizottság szerint nálunk ez 2009 végén 79,1 százalék volt. Ennek pl. évi két százalékpontos csökkentése nyilván nagyon ambiciózus célkitűzés lenne. Eltűnődhetünk, mit keres a legalább húsz évet érintő célkitűzés egy négy évre szóló parlamenti választásra készített programban. De furcsa maga a célkitűzés is. Mai adósságszintünk megfelel az euroövezetének (78,2 százalék), ám az 2011 végére már 88,2 százalék lesz; a miénk viszont (a bizottság nagyot ritkán tévedő előrejelzése szerint) ugyanannyi marad.

Persze ez így is nagyon magas. A Maastricht nyomán mintegy irányszámmá, a fenntarthatóság széles körben elfogadott határává vált 60 százalékot érdemes célba vennünk. De 40-et? Hol vannak a számítások, miszerint a kettő közötti különbségnek (közel 6000 milliárd forintnak) a legjobb befektetése az, ha hiteltörlesztésre fordítjuk? Igaz, a kisebb államadósságra általában alacsonyabb kamatokat számolnak. De ez nem érvényes az euroövezet (nem kiugró mértékben eladósodott) tagországaira, melyek között a program szerint nagyon hamar mi is ott leszünk.

Az államháztartás hiánya

A program az államháztartás méretét is túlzottnak tartja. Joggal: az államháztartási újraelosztás nálunk magasabb, mint bármelymásik volt szocialista országban. De a célkitűzés – a „legalább 8-10” százalékpontos csökkentés – itt is távol van attól, hogy magától értetődő legyen. Ezzel a csökkentéssel az államháztartási újraelosztás aránya 35,5 százalék lenne. Ez az arány Csehországban 40,9, Lengyelországban 39,6, Szlovéniában 42,4 százalék volt, és a közép-európai országok közül egyedül Szlovákiában volt a program által javasolt – a balti országokénak (34–37 százalék) nagyjából megfelelő – szinten (32,5 százalék). A válság átlagosan jóval erősebben megtépázta a balti országokat, mint közép-európai szomszédainkat.

A program kifogásolja az államháztartás „tartósan magas hiányát”. A hiány a GDP 9,4 százalékáról négy százaléka alá csökkent 2006-tól 2008-ig, és 2009-ben is ekörül volt. Emellett a hiány függ a konjunktúra-alakulástól, és jobb azt ennek a hatásnak a kiküszöbölésével mérni. Az Európai Bizottság „ciklikusan korrigált” magyar adata 2009-ben 2,6 százalék, kevesebb mint fele az euroövezetének (5,4 százalék) és a volt kommunista országok közül csak Bulgáriáénál és Észtországénál nagyobb. A hiány csökkentését jórészt ideiglenes jellegű eszközökkel (az állami beruházásoknak, a közszféra béreinek csökkentésével) értük el, ezért nehéz lesz fenntartani. De tovább nem kell csökkenteni.

Meghökkentő takarékossági ötletek

Az itt vitatott premisszák agyaglábain állnak a program néha meghökkentő takarékossági ötletei, pl. hogy a mai nyugdíjakat csökkenteni kell. (Technikailag úgy, hogy a nyugdíjasok is fizessék a – visszaállítandó – tételes egészségügyi hozzájárulást, amelyet csak a már nyugdíjasoknál és nálunk is csak részben kompenzálna az állam.) A jövőbeni nyugdíjasok juttatásainak kordában tartását pedig a svéd modell szolgálná, amelyben a nyugdíjkassza járulék-bevételeit nem egészítik ki állami adóbevételekből.

Itt ismét egy ma már nem létező problémát akarnak megoldani. A nyugdíjszámítás módszerének 2008-as változtatásával és a 13. havi nyugdíj eltörlésével az induló nyugdíjak kb. 15 százalékkal csökkentek (a korábban megállapítottak nyolccal); ehhez járul még a korhatár emelése és a svájci indexálás felcserélése az inflációssal. A szakértők egyöntetű megítélése szerint ezzel a járulék-járadék egyensúly (a svéd rendszer tartalmi célja) az új nyugdíjaknál hosszú időre létrejött.

A szegénység nálunk nem elsősorban nyugdíjas-probléma, de vannak és növekvő mértékben lesznek szegény nyugdíjasaink, mert a rendszer szolidaritási elemei 2013-ban megszűnnek (a szolgálati időskála és a bér-nyugdíj kapcsolat arányossá válik), és növekvő mértékben mennek nyugdíjba olyan korosztályok, amelyekben magas a kevés szolgálati időt szerzettek aránya. Ma leginkább ez foglalkoztatja a magyar nyugdíjszakértőket. Ezért érdekes lett volna olvasni az alacsonyabb svéd nyugdíjak szolidaritási típusú kiegészítéséről, de ezzel az MDF programja nem foglalkozik.

Fizessenek a minimálbéresek is

A program szerint kb. egymillió minimálbéres van Magyarországon. (Nincs annyi: ez egy rossz módszerrel számított hibás adat.) A Program szerint ennek az egymilliónak (ténylegesen kevesebbnek) legalább a fele valójában többet keres. (Ezt az arányt hasraütéssel állapították meg: a szociológiai kutatások szerint kevesebben vannak, akik a nagyon alacsony deklarált jövedelmükhöz képest lényegesen jobban élnek). Az MDF ötlete az, hogy a minimálbéresek fizessenek 10 százalék szja-t; ezzel megerősödhet „az adófizető polgár öntudata, nőhet a közügyek iránti érdeklődése” és növekedhetnek az adóbevételek. Ez a javaslat félig nyitott kapukat dönget, hiszen a foglalkoztatottakra a minimálbér után – 2008-tól a minimálbér kétszerese, 2010-től a vélelmezett bér után – már van bérjárulék-fizetési kötelezettség.

A pótlólagos adóteher pedig tovább csökkentené az alacsony képzettségű munka iránti amúgy is nagyon korlátozott keresletet, és súlyosbítaná az ún. szegénységi csapdát, aminek lényege, hogy az, aki a segélyezetti státuszból munkára vált, túl kevés nettó többletjövedelmet kap, ezért ez a váltás nagyon kevéssé kifizetődő. (Szerintem inkább az adócsalókkal szemben kellene szigorúbb ellenőrzéssel fellépni. Az persze nem meglepő, hogy a „középosztály” szavazatait kereső MDF-nek jobban tetszik az alacsony bérek közterheinek növelése, mint az ellenőrzésnek – nyilván nemcsak a legszegényebbeket érintő – szigorítása.)

Kártyával a feketegazdaság ellen?

Bokros és az MDF a választási programon kívül állt elő azzal a javaslattal, hogy a rendszeres szociális támogatásokat a rászorultak olyan „szociális kártyán” kapják, amelyről azokat nem tudják alkoholra, dohányra, szerencsejátékra elkölteni. Ezt a lényegében a monoki „modellre” alapozott elképzelést támadások érték, mert diszkriminatív (nem érinti a magasabb jövedelműek költségvetési juttatásait), megbélyegzi az érintetteket, csökkenti segélyük tényleges vásárlóerejét stb. Az MDF reagálása szerint a „kártya bevezetésének fontos következménye … a fekete gazdaság jelentős csökkentése a fogyasztás legális csatornákba terelése által” (lásd A kártya célja a szolidaritás - válasz az LMP levelére).

Nos, a magyar fekete gazdaságot csak nagyon ritkán becsülik a GDP 20 százalékánál kisebbre, ami csaknem 6000 milliárd forintnak felel meg. Néhány tízezer család nyomorúságos segélye ennek kevesebb mint egy százaléka. Úgyhogy e segélyek „kártyásítása” a fekete gazdaságot nem jelentősen, hanem csak elhanyagolható mértékben csökkentené akkor is, ha az egészet s nem csak egy kis részét költenék el ma feketén. Nincs itt szó tehát semmi másról, csak szegényellenes hangulatkeltésről.

Szakmai megfontolások hiánya

Végül, az elemi szakmai megfontolások hiányára álljon itt két példa. Bokros (az írott programon kívül) felvetette egy államadósság-korlát alkotmányi szintű megalkotását. Eszerint szankcionálnák, ha az államadósság a GDP 60 százaléka fölé emelkedik. Persze csak azután, ha már 60 százaléka alá csökkent, tehát a következő két ciklusban biztos nem. Ez is olyan ügy, amellyel dőreség előjönni a négy évre szóló választás kapcsán. Emellett ez lenne az adott terület harmadik szabályrendszere, amely mindkét meglévőnél rosszabb.

Rosszabb az uniós túlzottdeficit-eljárásánál, mert fi gyelmen kívül hagyja a konjunktúra alakulását, noha az ezzel való öszszefüggésre egyébként a Program utal. És még inkább rosszabb a mi új, már törvénybe iktatott, de még „üzembe sem helyezett” nemzeti szabályozásunknál, amely a konjunkturális ingadozások figyelembevétele mellett a trükközés bizonyos módozatait is igyekszik kiküszöbölni az eladósodás korlátozásában – pl. beleszámítja az államháztartás hiányába a MÁV-hoz hasonló vállalatoknak az állam által előbb-utóbb úgy is kifizetendő veszteségét.

Másik példánk a programnak az a javaslata, miszerint a termőföldet is be kell vonni a vagyonadó alá. Ez azt jelentené, hogy az EU agrártámogatási rendszerétől kapott ún. területalapú támogatást (vagy annak egy részét) elvonjuk a gazdáktól és más célra fordítjuk. Ilyesmire az uniós szabályok nem adnak lehetőséget.

Sajnos a programon meglátszik, hogy nincs már mögötte az a minőség, amit az egykori Bokros-csomag szakmai stábja, elsősorban Antal László képviselt.

A szerző közgazdász