Nagymami azt mondja, én a belső szobában fogok aludni, az egyik kanapén. Aztán kimegy, fát hoz, begyújt a kályhába.

Leteszem a bőröndöm, körülnézek.

Tisztaság van, a perzsaszőnyeg rojtjai szépen el vannak rendezve, a régi bútorokon csillog a faberakás.

Rend van, de még sincs, mindenfele széthagyott tárgyak. Az egyik szék támláján egy félig lecsúszott zakó, a kisasztalon egy nyitott szószedet, rajta egy bicska és egy meghegyezett ceruza. A dívány mellett egy pár cipő, az egyikből kilóg egy zöld térdzokni. Az ablak kilincsén egy kifényesedett nadrágszíj csüng.

Tettamanti Béla rajza

Nagymami bejön, látja, hogy a szíjat nézem. Azt mondja, fenőszíj. Azt mondja, a nagyapáé volt. Azt mondja, itt nála két szabály van, amit meg kell jegyezzek, az egyik az, hogy nem nyúlhatok a nagyapa dolgaihoz. Nagyapa dolgainak úgy kell maradniuk, ahogy hagyta őket. Mindennek ugyanott, ugyanúgy. A kivasalt ünneplőnadrágjának szépen összefogva a díványon, az olvasószemüvegének a kisasztalon, a kinyitott francia szótárának a komódon, a kislámpa mellett, a fekete szíjas Doxa órájának a földön a dívány mellett, a kisrádiójának és az összecsavart fejhallgatójának kint a konyhában a kredencen, fogkeféjének a rányomott fogkrémmel a fürdőszobában a kagyló szélén, a látcsövének az ágy alatt a cipődobozban, és így tovább, majd szépen lassan megtanulom az összeset.

Megkérdezem, hogy Nagyapa mikor halt meg. Nagymami azt mondja, tavasszal lesz hét éve.

Erre nem mondok semmit. A szószedetet nézem, a ceruzával felírt francia szavakat.

Nagymami azt mondja, megmutatja a helyem. Bemegy a belső szobába. Azt mondja, menjek vele.

Megyek. Viszem a bőröndömet is.

A szoba nagy és világos. Két kanapé van benne, az egyiken fehér a cserge, a másikon piros-fekete. Nagymami a fehér csergésre mutat, azt mondja, az lesz az enyém.

Kinyitja az egyik szekrényt, a felső három polcról abroszokat és ágyneműket tesz át az alsó három polcra. Azt mondja a felső három polc az enyém, pakoljam oda a holmimat.

Elkezdek pakolni. A legfelső polc üres, és az alatta levő is, de felülről a harmadik polc közepén egy kék papírdoboz van, a tetejére fehérrel egy duzzadó izmú tengerészt nyomtak. A szájában pipa, megfeszíti a bicepszét, mosolyog.

Leveszem a doboz tetejét. Két fényes fafogantyú van benne, közöttük három hosszú vastag fémrugó. Tudom mi az, egy expander.

Ahogy a dobozhoz érek, a rugók megcsendülnek, a visszhangos zendülés úgy zúg, mintha egy kút mélyéről szólna. Megfogom az egyik fanyelet. Pont beleillik a tenyerembe.

Felemelem, a rugók egymásnak surlódnak, a hangtól végigborsódzik a hátam.

A rugók megzördülnek, az expander másik fogantyúja lassan felemelkedik, úgy mintha valaki fogná, pedig nem fogja senki.

Az expander fogantyúja hideg a tenyeremben, nem kapok levegőt, rászorulnak az ujjaim, a rugók kiegyenesednek, megnyúlnak, az expander megfeszül, mintha valaki ki akarná rántani a kezemből.

Nem tudom, mit csináljak. Nagymami egyszer csak ott áll mellettem, nem is vettem észre, hogy bejött a szobába. Az expanderre néz, az arca nagyon haragos. Azt mondja, elég már, az expander rögtön lehull, súlyosan lóg a kezemben.

Nagymami kiveszi a kezemből, összehajtja, visszateszi a dobozba.

Becsukja a dobozt, azt mondja, Nagyapa nem szereti, ha idegenek piszkálnak a dolgaihoz. Amúgy nem kell félni tőle, nem bánt, ha majd megismerjük egymást, meglátom, hogy igazából nagyon, de nagyon kedves.