– Az emberi agy misztikuma mindig csiklandozott – mondja a filmmel kapcsolatban, de most a magyar vonatkozású tervei még ennél is jobban izgatják.

Csatlakozva Tóth Erzsébethez, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkárához, aki pár héttel ezelőtt az egész magyar filmszakma nevében személyesen megköszönte önnek, hogy a vezetése alatt álló Amerikai Filmalap Emeric Pressburger Piros cipellőkje után most Andre De Toth Két lány az uccán című filmjét restaurálja: miért ismét magyar filmre esett a választása?

– És gyorsan tegye hozzá, hogy Michael Curtiz régi művei még elő se kerültek! Andre De Toth filmjére Bertrand Tavernier hívta fel a figyelmemet a Nemzetközi Filmalaptól. Nagyon nehezen vadásztuk össze a negatívokat. Végül Gian Luca Farinelli kollégám Bolognában áldozatos munkával megtalálta és összerakta, hála annak a háromszázezer dolláros adománynak, melyet a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségétől kaptunk. A Nemzetközi Filmalap nagyon hasznos létesítmény az Amerikai Filmalap szempontjából, mert alapítóink, Lucas, Spielberg, Redford, Coppola és jómagam töménytelen inspirációt merítettünk az európai, ázsiai filmművészetből, de mindannyian bevalljuk, fogalmunk sincs, hogy a németWimWenders és az iráni Abbas Kiarostami fantáziája milyen kulturális forrásokból táplálkozott.Mi itt Amerikában tudjuk követni, mi inspirálta Orson Wellest, a Casablancát, DeMille-t és Fordot, de hogy ki hatott Walter Sallesre Brazíliában, Souleymane Cisse-ra Maliban, Wong Kar-Waira Kínában?! Például Fatih Akinnak egy hatvanas években készült török film, a Száraz nyár a bibliája. Most, hogy felújítottuk, megértettem, miért. Végtelenül fontosnak tartom, hogy az amerikai fiatalok számára megmentsük ezeket a régi és veszélyben lévő kincseket. Látniuk kell, milyen külföldi filmek termékenyítették meg a mi generációnkat a hatvanas-hetvenes években, hogy legalább annyira megihlessék őket ezek a filmek, amennyire a kortárs amerikai filmművészet. Remélem, Andre de Toth remekének felújított kópiáját ugyanolyan méltó körülmények között adhatjuk át a közönségnek a cannes-i fesztiválon, mint tavaly Emeric Pressburger Piros cipellőkjét, és aztán majd megjelentetjük DVD-n is, mindannyiunk örömére és gazdagodására.

– Cannes-t azonban még megelőzi a Viharsziget jövő heti berlini fesztiválbemutatója. Már tavaly elkészült ezzel a filmmel. Miért halasztotta el a Paramount a világforgalmazást?

– Mert ősszel bedőlt a világgazdaság, Hollywoodot sem kímélte, és a stúdió marketingosztálya meghúzta a nadrágszíjat. A filmcsinálás, a fi lmforgalmazás egy életre megváltozott, és sajnos, mi ennek áldozatul estünk. A régi rendszer teljesen megroggyant, az új meg még nem állt fel. De amennyire rossz ez a változás, annyira jó is. Az egyik szemem nevet, mert mostantól feneketlen zsákból ömlik majd a pénz egyes rendezőknek, hogy megvalósítsák a látványos grand dizájnjukat, a másik szemem viszont sír, mert szűk esztendők köszöntenek a szerényebb filmekre, pedig ezeket eddig se kényeztette túlságosan az amerikai stúdiószisztéma.

– Mondja ki nyíltan: az Avatar több milliárdos kasszasikerének ipari következményeire céloz.

– Az Avatarral egyszer és mindenkorra megváltozott a fi lmélmény. Nemcsak azért, mert az iPodot, az iPhone-t, a számítógépet elözönlik a filmek, hanem elsősorban azért, mert az a generáció, aki ebben nő fel, egész más mesélési technikát vár a mozitól, mint amit mi, az én nemzedékem, nyújtunk. Az én generációm a narratív filmben hitt. A digitális technikán edzett mai fiatalság viszont a lüktető, kapkodó, fragmentált mozit követeli. A kislányom és a barátnői forgatókönyveket irkálnak, fi lmeket forgatnak, vágnak. Ezt nem nevezném filmművészetnek, maximum önkifejezésnek, de nem tudom és nem is akarom megakadályozni. Ez már az ő világuk, nem az enyém. Ami pedig a 3D-t illeti, már tizenéves koromban, 1953–54-ben is létezett, de amilyen gyorsan divatba jött, olyan gyorsan meg is untuk azt a szemüveget. Akkor már túl voltunk a nagy váltásokon, a fekete-fehérből színesbe, a néma filmből a hangosba. Azóta is sokan kísérleteztek a harmadik dimenzióval, de mindig ott bukott el, hogy mit adna hozzá a sztorihoz, amit két dimenzióban nem lehet elmondani. Beszélgettem mostanában néhány európai kollégámmal, akik váltig állítják, a háromdimenziós filmnek csak akkor van értelme, ha a sztori szempontjából indokolt, tehát ha a 3D kamera mozgása tartalmilag is szerves része a forgatókönyvnek. Mert különben csak öncélú, üres virbli. Biztos ósdi vagyok, hogy beérem a le-föl, balra-jobbramozgó kamerával, de én már nem, vagy csak nagyon nehezen tudnám megszokni, hogy 3D-ben dolgozzak. Az, hogy a nézőteret is beterítse a film ide-oda röpködő cuccokkal, engem nem izgat. Nézze, száz éve filmezünk. A jó film olyan, mint az olasz opera, érett és zamatos. Új operák jönnek-mennek, de a klaszszikusokra ma is dől a közönség. Az amerikai narratív filmművészet kora visszafordíthatatlanul lejárt. De ez nem azt jelenti, hogy süllyesztőbe vele, hanem azt, hogy újnak is helye van a nap alatt.

– A Viharsziget narratív fi lm, klasszikus thriller, és anélkül, hogy lelőném a végét, az emberi agy megfejthetetlenségéről szól. Miért vágta ilyen nehéz fába a fejszéjét?

– Alapvető dolgokat mondok az emberi természetről, arról, hogy kik vagyunk, mi mindent próbálunk leplezni, és hogyan iparkodunk beilleszkedni a társadalomba. Csontig lerágott sztori, tehát nem az volt a fontos, amit elmondok, hanem az, ahogy elmondom. Benne van ebben minden, Homérosztól Hitchcockig, a film noiron át a klasszikus pszichológiai thrillerekig, a horrorfilmekig, Polanski Rosemary bébijével bezárólag. Az emberi agy misztikuma mindig csiklandozott. Létezik-e abszolút igazság a tudományos, matematikai igazságokon túl? Őrültek vagyunk vagy épelméjűek? Attól függ, merre, kinek az arcára fordítom a kamerát, kinek a szeme beszél. Csodálatos dolog eljátszani azzal, hogy mi mindenre képes a memóriánk, illetve annak a hiánya.

– Megkérdőjelezte valaha a sajátját?

– Néha jobb, ha az ember nem emlékszik mindenre, bár sajnos én is olyan vagyok, mint az aranypolgár. Nem felejtek, mégis mosolygok. Ez az átkom. Bizony megesett, hogy szinte az őrületig elkeseredtem. De valahogy még akkor se vesztettem el teljesen a fejemet, így aztán mindig ki tudtam kecmeregni belőle.

New York, 2010. február

Michael Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger Piros cipellők (1948) című filmje Andersen azonos című meséjén alapul, és Szergej Gyagilev koreográfus és Diana Gould brit balerina, mester és tanítvány szerelmét dolgozza fel. Pressburger eredetileg Korda Sándor producer felesége, Merle Oberon számára írta a forgatókönyvet, de Korda halogatta a forgatást, ezért társával, Powellel és Moira Shearerrel a főszerepben rendezte meg a filmet, mely Martin Scorsese szerint minden idők legjobb tíz alkotásának egyike. A Piros cipellők felújított kópiáját a Scorsese vezette Amerikai Filmalapítvány 2009-ben a cannes-i filmfesztiválon mutatta be. A makói születésű Andre de Toth (Sasvári Farkasfalvi Tóthfalusi Tóth Endre Antal Mihály) utolsó Budapesten készült magyar nyelvű filmje, A két lány az uccán (1939) két vidéki fiatal nő sorsának összefonódása a nagyvárosban. A Török Rezső és Emőd Tamás könyvéből készült film főszerepeit Tasnády Fekete Mária, Bordy Bella, Csortos Gyula és Ajtay Andor alakítja. A háború elől előbb Londonba, majd Hollywoodba menekülő Toth a 3D-ben készült amerikai House of Wax című filmjéről lett híres, de Scorsese a film noir egyik megteremtőjének tartja. A film felújított kópiáját az idei cannes-i fesztiválon készülnek bemutatni. Mindkét film digitalizálása a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetségének adományából és az Amerikai Filmalap áldozatos munkájával vált lehetővé.