– Lepukkant, szétesett, alkoholista countrymuzsikust játszik ebben a filmben, aki megpróbál visszatalálni a családjához és a szerelméhez. Mi volt az első gondolata, amikor elolvasta a forgatókönyvet?

A Golden Globe-bal

– Hogy nem vállalom. Nem azért, mert rossz a könyv, hanem, mert a Csodálatos Baker fiúkbanmár játszottam ilyet, ésmert nem volt kész hozzá a muzsika. Márpedig zene nélkül nem áll meg a lábán ez a film. Egy évre rá, hogy lepasszoltam, összefutok T. Bone Burnettel, aki harminc éve a haverom, kérdi, mi lesz a Bolond szívvel, megcsinálod? Mondom, ha te is benne vagy. Hát nem ráállt? Akkor már csak magamat kellett megygyőznöm, mert hajlamos vagyok rá, hogy minden ajánlatról lebeszéljem magam.

– Miért?

– Mert legtöbbször nincs motivációm, pocsék forgatókönyveket kapok, forgatás közben hiányzik a család, nem marad időm írni, fotózni, zenélni... Folyton kibúvókat keresek. Még mindig az a gyáva kisfiú szólal meg itt belül, akit az anyja nógatott, hogy csacsacsázzon. Viszont, ha egy darabig nem csörren meg a telefon, viszketek. Hogy mi van, ilyen gyorsan leszoktak rólam? Ilyenkor Bobby Duvall szövegével szoktam nyugtatni magam, amit fiatal színészeknek mond, amikor faggatják, hogy mi a legfontosabb a mi szakmánkban. A hobbi, a hobbi és harmadszor is a hobbi. A színészettel keresd a kenyeredet, de a hobbidnak élj! Nekem a zene az egyik hobbim, ez döntötte el, hogy vállalom ezt a szerepet.

– Sokan hezitáltak volna, hogy kockáztassák-e a karrierjüket egy elsőfilmes rendezővel.

– Nekem eddig minden elsőfilmes rendező bejött, és mint az ábra mutatja, a mostani se kivétel. Scott Cooper az egyik legjobb rendező, akivel dolgoztam. Countryzenész Virginiából, úgy ismeri ezt a műfajt, mint a tenyerét. Nem hagytam, hanem egyenesen könyörögtem, hogy irányítson, nehogy most is elkezdjem magamat játszani, mert képes vagyok rá.

– A megtért alkoholistára céloz?

– Mondhatjuk így is. Voltam elégszer tajtrészeg, meg másnapos is, pontosan tudom, mi a jó és mi a rossz a piálásban. Arról meg aztán regényeket tudnék mesélni, hogy a kudarcnál csak egy van rosszabb, a sikerneurózis. Rettenetes nehéz megmászni azt a hegyet, fölérni a csúcsra és felszabadultan fellélegezni, hogy minden sikerült. De a legrohadtabb csak aztán jön, az a jegeces rémület, hogy innen nincs tovább fölfelé, csak lefelé. Ez először lebénítja az embert, aztán mitológiát kerít köré, végül beletörődik, hogy minden nagy dolog szenvedésből születik. Muszáj szenvedni, hogy alkoss. Ördögi kör. És pokoli nagy erő és bátorság kell hozzá, hogy kikecmeregj belőle. Amíg nem sikerül, a poklok poklát járod. Hálás vagyok az elvonókúrának, mert filozófiát ad, még azt se szégyellem, hogy vallást is.

– Decemberben múlt hatvan. Hogyan tekint vissza és hogyan néz előre?

–Most nyeltem egyet, de nem azért, hogy lefalcoljak a válasz elől. Apám 85 évet élt, én 25 év múlva leszek annyi, ha megérem, 25 évvel ezelőtt 35 voltam, mintha tegnap lett volna. Minél vénebb az ember, annál gyorsabban repülnek az évek. Amennyire ijesztő szembenézni azzal, hogy halandó vagyok, annyira inspirál is, mert töménytelen lehetőség kínálkozik, hogy ne csak a szűk szakmámban maszatoljak, hanem valami hasznosabbat is letegyek az asztalra. A hátrányos helyzetű gyerekek sorsa izgat, ezért szálltam be a Nincs Többé Éhezés Alapítványba 20-25 évvel ezelőtt. Eredetileg azzal indultunk, hogy a világ éhezőit támogatjuk, aztán rájöttünk, hogy nem kell messzire mennünk. Amerikában is égető a probléma. Most kaptam meg a mezőgazdasági minisztérium kimutatását, hogy 16,5 millió amerikai gyerek éhezik, ami azt jelenti, hogy minden négy gyerek közül egy.

– Elképesztő adat a világ egyik leggazdagabb országában.

– Mert rossz helyre megy a pénz, Afganisztánba. Csinálhatunk úgy, mint a három majom, hogy nem szólunk, nem látunk, nem hallunk, de ahogy a Bolond szív hőse egy ponton, én sem akarom elhessegetni a problémákat. Tudomásul veszem, vállalom és nekifeszülök. Obama azt ígéri, hogy 2015-re egy gyerek se éhezik majd Amerikában, és ami rajtam múlik, megteszem. Kampánnyal, a saját pénzemmel, minden erőmmel. Játszottam idén egy Irakról szóló szatírában is, akkor jutott eszembe az a kicsit bizarr ötlet, hogy miért nem hasznosítjuk az amerikai sereget például a környezet védelmére, ahelyett, hogy egymást gyilkolásszuk. Ha már ilyen sikeresen randevúztam a hírnévvel és amíg van bennem némi szufla, nemcsak jó filmeket akarok csinálni, hanem annál sokkal értelmesebb, társadalmilag hasznosabb dolgokat is. Tarthatatlan, hogy Amerikában minden négy gyerek közül egy éhes. Valami rosszul működik. Muszáj fordítani rajta.

– Bolond szívvel?

– Harminchárom éve vállalom, hogy bolond a szívem, ennyi ideje vagyok nős. És nem szeretek távol lenni az asszonytól, mert bolondul szeretem. Kibírt engem, hitt bennem végig. A hit bolond dolog. Hitet vetni valakibe hatalmas kockázat, ugrás az ismeretlenbe. És kitartani mellette, ahhoz bolond szív kell.

– Harmincnyolc éve, hogy először Oscardíjra jelölték, s az idei díjesőből ítélve az idén ön a legesélyesebb arra, hogy meg is nyeri. Mit jelentene ez az elismerés?

– Fogalmam sincs. Nincs kristálygömböm, nem látok a jövőbe. Már most hallja a hangomon, mennyire elérzékenyülök attól, hogy ennyien észrevették, méltányolják és értékelik, amit csináltam. Az Oscar azért lenne óriási dolog, mert a kollégák adják, akik aztán tényleg tudják, mit jelent színésznek lenni. Mostanáig négyszer battyogtam el az Oscarról üres kézzel. Ha nyernék... tulajdonképpen nem is csak annak örülnék, hogy végre sikerült, hanem hogy egy ilyen szerény, kicsike, szívből jött filmért kapom, aminek óriási szüksége van az elismerésre, hogy a néző észrevegye és beüljön rá a moziba.

Hollywood, 2010. január