I.

A kisfiú bámészkodva ment a téglagyár felé. Nyolcéves volt. Nézte a kopott falú házakat, az ablakokon kinéző és a járda szélén álló embereket. A kisfiúval együtt több százan – főleg gyerekek és idősek – vonultak az úttesten. Nyilasok kísérték őket. 1944 ősze volt. A gyereken megfoghatatlan félelem lett úrrá. Nem értette az egészet. Úgy érezte, hogy vala milyen megmagyarázhatatlan okból ő bűnös, akit büntetni kell. Pedig csendes, szorgalmas, nagyon jó gyerek volt, mindig arra törekedett, hogy szeressék a felnőttek, akik persze semmiért nem lehetnek hibásak, még azok az ismeretlenek sem, akiktől most fél. Tudni szerette volna, hogyan kell viselkednie, hogy jó legyen, hogy szerethetővé váljon az ő szemükben is. Újra fölfelé pillantott a házak oldalára, tekintete találkozott az ablakon kinéző emberekével. Azok behúzták a fejüket és leeresztették a rolót. A redőny hangját soha nem felejtette el.

II.

A kisfiú Ranschburg Jenő volt. Ha ma arról beszél vagy ír, hogy milyen stílusban, milyen attitűdökkel és milyen elvek alapján kell nevelni a gyerekeket, akkor mindig arra gondol: egy mai nyolcéves kisfiú ne legyen olyan, mint amilyen ő volt. Ne legyen alkalmatlan arra, hogy különbséget tegyen jó és rossz tekintély között, lássa meg a felnőttben is a vétket, ne folyton csak önmagában keresse. Tudjon nemet mondani, ne akarjon mindenkinek jó lenni. Ranschburg Jenő alapvető fontosságúnak tartja, hogy a gyerek minél előbb autonóm emberré váljon. Ez a törekvés vezette a hetvenes években is, amikor fiatal pszichológusként a televízió egyik legnépszerűbb sorozatával, a Családi körrel országos ismertségre tett szert. A műsor – amely 1973-tól csaknem 15 éven át ment – a gyereknevelésről szólt, és igazából a szülőket nevelte.

A gyermeki és a szülői lélekben zajló folyamatokat tudásként tárta a közönség elé, érthetővé, tanulhatóvá, ésszerűvé, a nevelés számára megfoghatóvá tette, mondhatni, racionálisan formulázta a családban keletkező, magyarázat híján homályosnak tűnő szituációkat. Humanizáló eszméit kulturális élményként fogadták be az emberek. Azóta kéttucat könyvet írt, családról, családon belüli erőszakról, jellemről és jellemtelenségről. Évtizedekkel ezelőtt élharcosa volt annak, hogy az anyukák szülés után azonnal együtt lehessenek kisbabáikkal. Kísérletekkel igazolta a korai szülő-gyerek kapcsolat sorsdöntő jelentőségét. Művei több nyelven – köztük japánul is – jelentek meg. Tudományos módszerére jellemző a szituációk és karakterek tipizálása.

– Az a benyomásom, így jobban meg tudom közelíteni az olvasót, hogy magára ismerjen, hogy esélye legyen önmagát és környezetét besorolni valahová – mondja Ranschburg Jenő, aki tavaly Príma Primissima díjat kapott. Munkásságának önálló tudományos értékei mellett alapvetően pedagógiai oltottsága van. Évtizedekig az ELTE-n, majd a Szolnoki Főiskolán tanított, jelenleg a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola professor emeritusa.

III.

– Veszélyesen neveletlen felnőttekkel találkozni manapság a játszótéren, vagyis a társadalomban. Jelentős társadalmi csoportok inkább problémáik kiszolgáltatottjai, mint urai, magatartásukat – benne a politikai kezdeményezőkét is – nem a tudás, nem az ész, hanem ösztönös késztetések, barbár tónusok, irracionalizmus jellemzi. Miféle erők, miféle hatások éledtek és miért? Miért nem lehet mozgósítani például az ön által a nevelés számára fölhalmozott muníciót? – kérdem a pszichológust.

– Kezdjük a családdal. Alapvető baj van a férfi-nő szerepekkel, a nővel az otthonon kívül, a férfival az otthonon belül. Ezek egyik aspektusa a család értékvesztettsége. Ha például kimondom azt a szót, hogy karrier, mindenki otthonon kívüli dologra gondol, senkinek se jut eszébe, hogy otthonon belül is lehet karriert csinálni: egészséges, jól szocializált, az életben jól működő embereket fölnevelni. Felbillent a pálya, valahol alul, észrevehetetlen szinten van a család. A többség kifelé vágyik belőle. Ma tíz házasságból hat válással végződik, a maradék négyből kettő nagyon súlyos konfliktusokkal működik tovább. Ebben a családban magára marad a gyerek. Nagy probléma az is, hogy mivel a nő a családon kívüli karrierre szocializálódott, ha eljön az ideje, nem tud mit kezdeni a gyerekkel, és a gyes által biztosított idejével. A jelenséget – a munkából kivett, gyerekével összezárt anya lelki rongálódását – négy fal konfliktusnak nevezi a szakirodalom.

– Sérül a szülő, sérül a család, magányos agyerekek, rosszul kirótt szerepek – fogalmazom címszavakba az elhangzottakat. – Van ennek köze ahhoz, hogy rémes késztetések alapján szerveződnek manapság – néha még egyenruhát is viselő – csoportok?

– Van. És riasztó, hogy békés, a társadalmiotthonosság élményét adni képes csoportok pedig egyre fogynak, már csak alig-alig vannak. Hát gyűlölet, antiszociális indulat kell ahhoz, hogy hatékony közösségek alakuljanak ki? Igaz, ezeket a nagypolitika jelenségei is inspirálják, mert jó részüket ugyancsak a gyűlölet mozgatja. Ez észellenes, irracionális folyamat, amit elmélyít a jelentős tömegek azon hajlama, hogy ösztönök alapján cselekedjenek, és mint a juhok kövessék a kolompzúgást, ha tetszik, a vezért.

– Aki ugyancsak ösztönből cselekszik.

– Ez egyáltalán nem biztos. Sőt, lehet,hogy tökéletesen látja, miről van szó, és éppenséggel nagyon racionálisan áll egy irracio nális magatartás élére. Mert számára pusztán az a fontos, hogy az élre álljon. Ő nem része, hanem irányítója, inspirálója az irracionális folyamatoknak, amelyek aztán valószínűleg elsöprik.

IV.

Ranschburg Jenő úgy látja, hogy bár a kép „globálisan” ijesztő, ám ha mélyebbre ás, vigasztalóbbá válik. Ahogyan ő fogalmaz, ha lejut az egyénhez, úgy érzi, kisebb a baj, mint amilyennek látszik. Rengeteg igyekezetet tapasztal a gyereknevelésben és az emberség megőrzésében. Csak hát…

– Van egy nagyon veszélyes mozzanataennek a dolognak – mondja. – Ezt a redőnylehúzás élményével szoktam illusztrálni. Ma is előttem van, ahogy az ablakokon kinéző emberek behúzzák a fejüket, ma is hallom a lehúzott redőnyök hangját. Azok az emberek, akiknek ma én az emberségét felfedezni vélem, hasonlóképpen viselkednek, mint azok, akiket 1944-ben láttam: ők is lehúzzák a redőnyt. Visszahúzódnak a csigaházukba, mert félnek, mert nem igazán élik át, hogy saját emberségük felhangosítása eszköz arra, hogy az egyre jobban domináló embertelenséget vissza lehessen szorítani.

– Hogyan lehetne fölhangosítani őket?

– A redőnyszindróma szocializációs folyamatok következménye. A riasztó felszín alatt megtalált emberek már nem lesznek hangosak, csak egy katarzisélmény után.

– Jó vagy rossz katarzisra gondol?

– A katarzist nem lehet se jónak, se rossznak nevezni. Az mindenképpen a tragédiához kötődik. Az azt követő megtisztulás.

– Egyre szomorúbb ez a dolog. Létrejöhetez a katarzis békés körülmények között?

– Nem hiszem.

– Kérem, higgye.

– Nem második világháborús méretekre,nem feltétlenül véres fejleményekre gondolok, de ha azt a kérdést teszi föl nekem, hogy miképpen lehet meghangosítani az emberekben az emberséget, akkor jelen pillanatban ki kell mondanom: a fájdalom látványa, mások – az ártatlanok – gyötrelmének átélése az, ami az embereket hangossá teheti. Ez nagyon lesújtóan hangzik, de egyre erősebben érzem, hogy így van.

– A nevelés oldaláról jöhetne segítség?Ha mondjuk, újra lenne egy Családi kör…

– Valószínűleg nem lesz ilyen műsor. Ha lenne, megint a családokhoz szólnék. Mindent elkövetnék annak érdekében, hogy a házasságokat együtt tartsam. Megpróbálnám meggyőzni az embereket, hogy a család és a karrier összetartozik, testileg-lelkileg egészséges gyereket nevelni siker. Megpróbálnék olyan konfliktuskezelő technikákról beszélni, amelyek segítséget adnak ahhoz, hogy a gyerek megtanuljon a szülőtől szeretni, hogy képes legyen belebújni a másik bőrébe, hogy örülni tudjon mások örömének, szomorkodni mások bánata miatt.

V.

1944 ősze volt. A kisfiú, ahogy nézelődött, lele maradt a többiektől. Egy 14 év körüli srác lelépett a járdáról és belérúgott. Ranschburg ma úgy fogalmaz:

– Sürgetett, hogy megtaláljam a helyem a világban.