Már a megérzései miatt sem kedvelték. Az még hagyján, hogy felnézett az égre, s másnapra esőt, havat, zivatart jósolt, hiszen erre öreg halászok, jó gazdák egyaránt képesek. De a sarki boltosnak azt mondta, jobban zárja be a vasráccsal megerősített ajtót, s lám, másnap éjjel feltörték és kifosztották a kis boltot. A szerencsétlen tulajdonos először még gyanakodott is, hogy vajon nem a jós adta-e a tippet az ismeretlen elkövetőknek, de Ébrenalvó szürke, becsületes tekintete meggyőzte ennek ellenkezőjéről, meg hát az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, még a mesében is.

Minden évben, a legszebb tavaszi vasárnapon a közeli téren mutatványosok szórakoztatták a népet, ilyenkor fellépett Légvári, a kötéltáncos, polgári foglalkozására nézve műanyaggomb-gyártó, aki gyerekkorában artista szüleitől elsajátította a magasban billegés gerincbizsergető tudományát. Már kora reggel kifeszítette kötelét a szürke házak közt, s amikor a nap bearanyozta a kilyuggatott ereszcsatornákat, felharsant a hangja: „Nagyérdemű közönség! Mellé is léphetnék a drótkötélnek, de miért tegyem, ha képes vagyok a levegőben sétálni, mosolyogva, ahogy az ilyen szép napon illik.” És elindult. Közben lent felesége egy kiérdemesült cilinderbe gyűjtötte a megbabonázott emberek papírpénzét. Légvári – óriási tapssal jutalmazva – mindig átjutott.

Amikor lent, a cipész szuterén műhelyében átöltözött, az ajtóban megjelent Ébrenalvó, s csak annyit mondott: „Jó, jó, de én valamilyen remegést érzek. Minden reggel érzem a remegést. Itt valami készül.” „Ne csináljon pánikot, főleg ne ellenreklámot!” – mondta Légvári cipőhúzás közben. A következő héten megint összefutottak, s Éb renalvónak szürke volt az arca. Légvári megkérdezte: „Csak nincs valami baj?” „Minden reggel érzem a remegést” – mondta Ébrenalvó, és megdörzsölte a homlokát. Épp beérte őket a házmester: „Ugyan már, szomszédkám, ne játssza meg a bazári majmot, maga is csak ugyanolyan egyed, mint a többi állampolgár, mifenének érezne remegést. A trolibusz jár itt a közelben, annak a súlyát érzi, s nem maga, hanem az aszfalt.” Légvári azt mondta: „Ember, ha ilyen biztos sejtései vannak, miért nem adja el a tippjeit a biztosítótársaságoknak? Vagy fordítva, miért nem nyit irodát ügyfeleknek, hogy éppen milyen veszélyre kössenek nagy összegű biztosítást?”

A liftben már csak ketten, Légvári és a házmester maradtak. „Ugyanolyan ember, mint bárki, és mindig feltűnősködik” – mondta a házmester, de elharapta a szót,mert elvégre a levegőben Légvári is mintegy feltűnősködött. „Régen már elvitték volna a rendőrök, de most, ugyebár, demokrácia van.” Hozzátette: „Sokak szerencséjére.”

Amikor egy jellegtelen szeptemberi napon megindult a föld, az utca megnyílt, a fél város pedig romba dőlt, a mentők vijjogva rostokoltak a járhatatlanná lett utcákon, s a sisakos tűzoltók dermedt hangyákként álltak a törmelékhalmokon, Ébrenalvó a műhely vasajtaja alól szabadította ki a cipészt, aki dr. Lám vagyont érő cipőjét akarta kimenteni a műhelyből. „Atyaúristen, maga ezt megjósolta” – mondta a cipész, s amint a felszínre ért, kiszakította magát Ébrenalvó kezéből. „Hagyjon engem, maga veszélyes ember. Életveszélyes.”

Légvári néhány zúzódással úszta meg a földrengést, amely a kerületet teljesen elpusztította. „Na, tíz évig itt sem lesz kötéltánc” – jegyezte meg a művész. Észrevette Ébrenalvót. „Jó, hogy nem csinált pánikot, amikor a múltkor valami remegésről beszélt” – fordult hozzá. „Arra van a legkevésbé szükség. Akkor még több ember esett volna áldozatul.”

„Miért hittünk volna neki?” – kínálta körbe a lakásból kimentett házitörkölyt a házmester. „Elvégre ugyanolyan szeme meg füle van, mint bárkinek. Nehogy már előadja itt a jóst! Egyszerű könyvelő valahol, itt meg megjátssza magát. Ugyan már!” És két kupicával hajtott fel.

Légvári mindenesetre vidékre költözött, ahol csak minden szökőévben feszítette ki kötelét két villanyoszlop között. De előtte áramtalanították a kábeleket.

Ébrenalvó, nem bírván elviselni az ellenséges pillantásokat, egy napon eltűnt a környékről. Később elterjedt, hogy elütötte egy autó, mert a jövőjén elmélkedett.

Pár év múlva az öreg ház utcáját, a házmester javaslata alapján, aki időközben a városóvó egyesület tagja lett, sétálóutcává alakították át, s Ébrenalvóról nevezték el. A sarki emléktábla avatóünnepségén a házmester, bocsánat, egykori házfelügyelő egyenesen jövőbe látónak nevezte valahai szomszédját. Megtapsolták, mint egykor Légvári mutatványait.