Kirúgták az állásából, otthon nem volt maradása. Nem iszik, hajtogatja, kétnaponta fürdik a hajléktalanszállón, de nem alszik odabent, mert fél, hogy meglopják, megverik. Nem bízik a szállók működtetőiben sem, rázza a fejét, látott ő már szeretetcsomagot, ami second hand boltokban végezte, de neki nem adtak belőle egy vastagabb pulóvert.

Reb Slojme távolabbról nézi, ahogy beszélgetek vele, és a kezébe nyomok egy kétszázast. Ha látom, mindig váltok vele pár szót, adok egy kis pénzt, és némi lelkiismeret-furdalással bezsebelem, ha el nem is hiszem az elismerést. „Maga az első, főnök, aki ma ad valamit” – hálálkodik minden alkalommal.

– Nem ismerek magára – csodálkozikreb Slojme, és a hidegben, ahogy beszél, látszik a lehelete. – Olyan közvetlenül társalgott ezzel az emberrel, mintha, tudom is én, a barátja volna. Azt viszont nagyon is jól teszi, ha segít ezeken a szerencsétleneken.

– Már amennyire ez segítség – morgom,és eszembe jut a másik öreg zsidó, akit gyakran láttam a körúton, a posta mellett, lehajolni az ottani koldushoz. Akkor határoztam el, hogyha ő, akit itt megbélyegeztek és meg akartak ölni annak idején, ilyen alázattal adakozik, akkor én se maradhatok érzéketlen. Csakhogy amikor adni kezdtem ennek is, annak is, amannak is, nemhogy enyhült volna a lelkiismeret-furdalásom, egyre jobban megviselt mások nyomora.

– Néha nemcsak a pénz számít, hanema gesztus, hogy valaki emberszámba veszi őket – hallom reb Slojmét, ahogy magyaráz, és magam sem értem, miért, dühös leszek, hogy ilyen közhelyekre futja csak.

– Ez semmi! – vetem oda.

– Ez nagyon is sok – feleli. – Mégis mit tehetnénk mi, külön-külön, ha se az állam, se az önkormányzatok nem tudják megoldani a helyzetet?

– Mit tehetnénk? – torpanok meg, fordulok felé, és úgy érzem, szétvet a düh.

– Megmondom, mit tehetnénk. Móresrekéne tanítanunk az államot és az önkormányzatokat... Ha eltűrik, hogy tízezrek háljanak az utcán, míg nekik és a vállalataiknak milliós fizetésekre és végkielégítésekre futja, akkor újra kell szervezni az egész társadalmat... Ha nincs más, akkor meg kell nyitni házaink kapuit. Hadd alhassanak ezek a szerencsétlenek legalább a fűtött lépcsőházakban, hogy ne fagyjanak meg! A többség enni is tudna adni nekik valamit. És ha kell, akkor mobil vécéket kell állítani a házak elé – emelem fel a hangom, és látom, reb Slojménak idegesen rángatózni kezd a szeme. – Nem vagyok fantaszta, én se szívesen fogadnék be senkit. De ha háborúban magától értetődő a sebesültek ellátása, akkor ennek is evidensnek kellene lennie. Mert ez is egyfajta háború, a közönnyel meg a nyomorral szemben!

Fújtatok a felindultságtól, nekem is ködlik a leheletem. Csak most eszmélek magamra, s nézek körül, hogy az utcán hangoskodom. Mintha nem is velem történt volna. Mintha nem is az én szavaim lettek volna, csak úgy kiszakadt belőlem.

– Miklós, le a kalappal maga előtt! –biccent reb Slojme. – Én nem is gondoltam, hogy ekkora szíve van... Még ha maga is tudja, hogy ez nem megoldás, inkább csak álmodozás... Vagy, mondjuk úgy, tüneti kezelés. Különben is csak a szája nagy, de tenni maga se tesz semmit. Mert egy igazi próféta nem hagyná nyugodni az uralkodót, amíg az nem cselekszik, vagy rosszabb esetben, meg nem öleti őt. Amit azért nem kívánok magának, azt sejtheti – mondja, és elindul.

Megyek utána, de van köztünk néhány lépés távolság. Egyszer csak visszafordul.

– Mindenesetre most maga adott leckét. Ez nekem is eszembe kellett volna hogy jusson.

Aztán csak némán ballagunk egymás mellett, lehajtott fejjel, végig a Pozsonyi úton.