„Mi a kurva istent csinálsz, drága Béla bácsi?” „Ki akarok menni.” „De nem tudsz kimenni…” „De a kurva életbe… „

Ekkor megjelenik az ápolónő, egy pillantással felméri a helyzetet, kimegy, perc múlva társával tér vissza, akivel gyorsan helyére görgetik és bepelenkázzák a teljesen megszeppent Béla bácsit. Aztán kimennek, s visszatérnek két fehér vasráccsal, amiket az ágy két oldalára pattintanak rá ügyesen. Béla bácsi ketrecbe került, bár még nem fogta, s mint tapasztalom majd, később sem fogja igazán föl ezt. Fekszik csak csöndesen.

Lám, milyen gyorsan mennek a dolgok itt. Két napja még, ha nehezen is, de önlábon döcögött ki, most meg már ketrecbe zárva fekszik, akár egy doboz spenót.

Megnézem az órát, látom, tíz elmúlt már, veszem a Jókaimat, olvasok. Nagy csend van, ritkaság. El is szundítok.

Recsegésre, ropogásra riadok. Nézek balra, látom, Béla bácsi már megint akcióba lép: hintázik, tornázik fölfelé. „Béla bácsi, a jóisten áldjon meg, hát miért kelsz fel?” „Hát hogyhogy miért, az isten bassza meg. Hát összevissza hugyozom magam, az isten bassza meg!” „De hát van rajtad pelenka!” „De hugyoznom kell, nem érted, a kurva életbe. Összevissza hugyozom magam, és a végén jól lebasznak megint.” „Nyugodtan pisálj be, Béla bácsi. Ez nagyon jó pelenka.” „A kurva élet, az a jó.”

És egy hirtelen mozdulattal fölül, és el is fordul, átgyömöszöli két lábát a rács két lyukán. Most úgy ül az ágy szélén, lelógó lábakkal, mint valami kalodába zárt káromkodó Quasimodo.

Na, gondolom, hogy fogom én onnan visszahajtogatni. „Vedd le ezt a szart, rázza meg a rácsot.” „Nem tudom, Béla bácsi.”

Néz rám sötéten, szemrehányón. Nagyon haragszik. Nem segítek rajta. Rájövök, hogy már csak bennem bízott egyedül. És most bennem is csalódott.

Ez maradt meg neki, ez maradt meg a szabadságból, a szabad akaratból, ez, a pisilés, ez volt, ahova még el lehetett menni, a pisilés lett az utolsó mentsvár, ezért akkor is pisilni akart, ha nem kellett neki, mert a pisilés lett az ő szabadsága, amit ő csinál, csakis ő, egyedül ő. És akkor, tessék, elvették tőle ezt is.

Kimászok az ágyból, odamegyek hozzá: „Feküdj le, Béla bácsi!”

Néz rám, most már nem sötéten, hanem szomorún. Nem is bírom, ellépek az erkély ajtajához, kinyitom kissé. Kívülről harsány kiáltás üti meg fülemet. „Támadás! Támadás!” Kimegyek, lenézek a megvilágított széles útra. Látom, vagy húszfős horda vonul alant, ami mellett elmennek, abba belerúgnak, autóba, szemetesbe, kirakatba, mindegy, üvöltenek artikulálatlanul, keresik az ellent, akit elverhetnek, elintézhetnek. Gondolom, hívok valami rendőrséget, de hamar rájövök, minek. Biztos van köztük is pár szabadnapos. Hadd vonuljanak. Szabadság van. A hordák szabadsága. Az ország a hordák hona lett. Oda leszek én kiengedve holnap.

Visszamegyek a kalodába zárt Béla bácsihoz. Félórás munkával, folytonos jóleső kánonban káromkodás közepette kiszabadítom, visszahajtogatom valahogy az ágyra, ágyékára terítem a pelenkát, betakarom. Kimegyek, kezet mosok, lefekszem.

Mikor, úgy öt körül, kelek, látom, Béla bácsi ül megint a kalodában és néz, engem néz, se nem dühösen, se nem szomorún, csak néz, nem tudom, hogyan. Aztán megszólal:

– Kösz. A kurva isten bassza meg…Kösz.

Megszorítom a kezét, még mindig jó erős fogása van.

Lemosdom, felöltözöm, civil ruhába. Kimegyek a nővérekhez, és megszabadulok utolsó kellékemtől, ami ideköt: a karomba ültetett kanültől. Megint új nővérek vannak, megtudom, hogy itt nincs hiány, jut minden váltásra elegendő belőlük. Mindegyik más, de mind egyként rendes, na jó, Csilla egy kicsit kitűnik közülük, de a többire sem lehet panasz. Visszajövök a kórterembe, pakolok.

– Mész? – kérdi Jani.

– Megyek – mondom. Odalépek hozzá,kezet nyújtok neki is

– Vigyázz magadra. Szótlanul rám mosolyog. Nem épp vidáman.

– Majd meglátogatlak a kocsmában, haarra járok – mondom.

– Inkább ne – mondja.

– Vigyázz magadra – ismétlem, mertnem jut eszembe más. Engem még csak figyelmeztetett a bíró, de ő már megkapta a második sárga lapját.

Értékes ingóságaimat: kekszemet, leveleimet, utolsó bontatlan tízes csomagocska papír zsebkendőmet a hajléktalannak adom. Ő az üdítőt és a kekszet elraktározza gyorsan, a zsebkendőt viszont hosszasan forgatja kezében értetlenül:

Rám sandít, úgy kérdi óvatosan:

– Na most… Na most... akkor… Akkorez most micsoda?