Reb Slojme mindig úgy illette e helyet, mintha az egykori jeruzsálemi Szentélyről beszélne. Mintha, mondom jelentős hangsúllyal, mert a zsinagógákat és imaházakat – így tanultuk – nem keverhetjük össze aSzentéllyel, mely csak a végső napokban épül majd újjá, jöjjön el minél hamarabb, lehetőleg még a mi időnkben.

Még csak zsinagógának se mondta, mert nincs az a templomjáró zsidó, magyarázta, aki azt mondaná: jössz a zsinagógába? Vagy azt: találkozunk a zsinagógában. Nem használják a zsidók a görög kifejezést, miért is használnák, amikor mondhatják saját nyelveiken, jiddisül például súlnak, hiszen lényegét illetően tanházról van szó, akár a gyülekezet, akár az ima házaként tekintenek e helyekre. Másrészt viszont az imaházaknak saját nevük is van: Hegedűs, Visegrádi, Frankel, Vasvári, Dessewffy, Nagyfuvaros – vagy éppen a Kazinczy. Mind az után az utca után elnevezve, ahol épületük áll.

Egyes imaházak nevét elandalodó szeretettel ejtik ki a zsidók, mert az apjuk, netán a nagyapjuk járt oda, vagy azért, mert gyerekkori vagy későbbi emlékek fűzik hozzá őket. Más helyek nevét indulattal és keserűséggel, mert a hely rabbija, imarendje, szokásai eltérnek az ő hagyományuktól és rabbijukétól, vagy netán velük itt esett sérelmet őriznek a szívükben, ami bizony sokszor megesik a zsidó emberrel. Legfőképp persze azért – így érzi legalábbis, aki ha belülről nézi, akkor is látja kívülről e világot –, hogy ezzel is megerősítsék a száműzetésben oly könnyen megingó azonosságot: kik vagyunk, amihez persze azt is le kell szögeznünk: kik és mik nem vagyunk.

Tudta ezt reb Slojme is, aki csak mulatott ezen, és többféle imaházba is szívesen betért, de azért a legszentebb hely e városban számára mindig is a Kazinczy maradt, ahol egykor maga Koppel Reich, Budapest ortodox főrabbija, főrendiházi tag imádkozott.

Egy fénymásolatot szorongatott a kezében, úgy léptünk be az ortodox hitközség udvaráról a Kazinczyba. Leültünk középtájt a hűvösben és a félhomályban, holt lelkek emléke kerülgetett bennünket. Ketten voltunk csupán, velünk szemben a frigyszekrényt körülvevő, hatalmas vörös márvány falburkolat. Reb Slojme oldalba bökött.

– El tudja azt képzelni, amikor itt többszáz ember imádkozott? Öltönyben és keménykalapban, vagy kaftánban és strájmliban, de tán még cilinderben is. Azért hoztam magát ide, hogy képzelje el. Ha zsidó író akar lenni, ez a minimum... És azért hoztam el ezt is – lobogtatta a kezében lévő papírt.

– Mi ez? – kérdeztem megilletődve, közben a bejárat felé pillantottam, nem zavarja­e meg valaki e sajátos irodalomórát, s nem botránkozik-e meg azon, mit művelünk.

– Egy kollégája írta, Izraelben, vagynegyven-ötven éve. Úgy hívták: Zoltán Dezső. Magyarul jelent meg a könyve, a kutya se emlékszik ma rá. A rangsor, ez a címe a novellának. Azt akarom, hogy elolvassa, lehetőleg itt, ahol játszódik. Arról szól, hogy a szerző visszaemlékszik gyerekkora egyik ünnepére. Szimhát Tórakor, a Tóra örömünnepén előveszik a tekercseket és körmenetben viszik végig a zsinagógán. Az író apját nem szólítják se az első körben, se a másodikban, se a harmadikban, mert az anyagi helyzete megromlott, és a rangsorban hátracsúszott. És nem hívják fel a negyedikben és az ötödikben se. És porrá zúzzák a méltóságát a fia szeme láttára, csak azért, mert bankrupcy... Na, hogy mondják?

– Csőd.

– Igen, igen, csőd fenyegeti, de legalábbis megroggyant az anyagi helyzete. Ezt hallgassa: „Mikor a kántor elkezdi hívni az ötödik sor embereit, akkor apám arca minden névnél megrándul... Már romlott a helye. A hatodikba kerül azokkal, akiknek kopott az egzisztenciája, vagy nem járatosak a Tóra tanaiban”. Bezzeg „T., a galiciáner, hogy előrerukkolt! Mi keresnivalója a második sorban? Hogy ő veszi át az elnök gyárából a rongyhulladékot?”. Jó, mi? – nézett fel. – Már akkor is volt suskus. Vagy egy másik figura – bökött a papírra –, aki maga íratott Tórát kétezer pengőért. Ez is ott megy elől, peckesen. De a szerző apját nem szólítják. „Még a hatodikban sem... Ott marad a hetedikre. Azok között, akikről már mindenki tudja, hogy kínlódó emberek, verejtékes a kenyerük. És megtörténik a nem várt, az elképzelhetetlen. Nem hívják. Még a hetedikbe sem.” Érzi ezt a fokozást? El tudja képzelni azt a feszültséget? A várakozást? A csalódást? Fel tudja fogni, Miklós, hogy érezte magát az a zsidó, akit nem hívtak fel és nem nyomtak a kezébe egy Tórát még a hetedik körben sem? Van magának fogalma erről? Fenéket! Honnan tudná? Magának nem is tetszik ez az írás. Patetikusnak tartja, mi? Maga nem is járt templomba az apjával.

Megsértődhetnék, de tartom magam. Gyanút fogok és visszakérdezek:

– A maga apját is...

– Mi van az apámmal? – kapja fel a fejét.

– Nem mesélt még róla.

– Az én apám szegény melamed volt.Egy tanító, aki összesnarrolta a pénzt a jobb módúaktól, hogy Újhelyen, az imaházban gyerekeket taníthasson. Engem fél ötkor keltett, és kikérdezett, mielőtt elindult volna. És néha a keze is eljárt.

– Mi lett vele? – kérdem.

– Apámmal? – kérdez vissza, hallgat, aztán megtört tekintettel néz rám, és halkan kinyögi:

– Nekem adta az utolsó falatjait a lágerben. Az az érzés... még hatvan év után is... A kezembe nyomja a fénymásolatot, zsebkendőt vesz elő, szemüvegét törölgeti.

Türelmetlen tekintetem a novella végére ugrik:

„Szimchát Tóra este, a Tóra örömünnepén mély bánat ereszkedik rám. Szegény apámra gondolok, aki egész életében lapozta a Tórát, betartotta parancsait. Nem írattam Tórát neki. Pedig megtehettem volna. Nem is gondoltam vele. Más bibliák lapjait forgattam.

Drága megszégyenített apám, akire nem jutott sor még a hetedik menetben sem, a vértanúk hosszan kígyózó sorában helyet kapott. Talán odafent, ahol a mártírok gyülekezete tartja a Tóra örömének ünnepét, az elsők között szólítják az égi frigyszekrényhez.”

Azután arra gondolok, önkéntelenül és szinte reflexszerűen, vajon nem túl patetikus-e ez a befejezés.