„Azért szeretem én a kis férfiakat, mert könnyebb velük dolgozni” – mondja egyikük nevetve.

Béla bácsi körbemutat a termen: „Ott vannak a többiek.” Ha emlékezetem nem csal, akkor két egész nap és három mozgalmas éjszaka alatt ez volt az egyetlen mondat, amely Béla bácsi ajkát káromkodásfűszerezés nélkül hagyta el.

Megjönnek a szokott látogatók, Jani asszonya legelébb, aztán a többiek. Énrám is sor kerül.

Reggeli osztáskor meglepve konstatálom, hogy még mindig nem kapok szilárd kosztot. Azt gondolom, ez már túlzás, hisz semmi panaszom nincsen, azon kívül, hogy kezdek éhes lenni. De persze, nem szólok. Rögtön az elején megfogadtam magamnak, hogy nem nyafogok, nem panaszkodom, még csak nem is kérdezek semmit, azt teszem, amit mondanak, ha pedig nem mondanak semmit, akkor semmit sem teszek. Mindig a tizenöt, húsz évvel előtti bajosaim vannak eszembe, úgy kell az ilyesmit csinálni, ahogy ők csinálták, olyan fegyelmezetten. És hát ez semmi, egy kis jelzés csupán, még nem kerültem sorra rendesen.

Ráadásul délben mégiscsak bekövetkezik a nagy fordulat, melynek jelentősége egy pillanatra most elhomályosít minden eddig számon és becsben tartott, éltet szakaszoló cezúrát; költözködést, matúrát, ártatlanság vesztését, házasságot effélét – ehetek egy kis kekszet. Miközben ropogtatom, jóféle almalével kísérve, szinte érzem, amint minden egyes rágcsánál visszatér belém egy darabka élet. Este új kuncsaft érkezik, családi kísérettel. A hatvan körüli korpulens úr meglehetősen rossz bőrben van, föl sem tud kelni, rögtön ágytállal kell indítson, ami annál kellemetlenebb, mivelhogy – mint kiderül – még nem volt szerencséje efféle alkalmatossághoz. Nem is tudja leküzdeni még a kínzó szükség sem idegenkedését.

Később az ügyeletes orvos megejti a szokásos befogadó protokollt is, melynek során egyebek között a következő diskurzus hangzik el: „Mit iszik?” „Áh, már szinte semmit. Egy kis bort.” „És azelőtt ivott?” „Tessék?” „Régebben ivott?!” „Hát ittam… persze.” „És mit?” „Hogy-hogy mit?” „Hát mit? Bort? Sört? Pálinkát?” „Hát ebben a sorrendben. Mindent ittam, ami a-val kezdődik.” „A-val?” „Igen. Alkohol… tudja…Hö-hö…” „És most már nem iszik?” „Áh. Most már csak egy kis bort.” „Mennyit?” „Áh… Egy litert. Maximum kettőt.” „Naponta?” „Naponta, naná.” „És a saját borát issza?” „Naná, hogy azt.” „Hol van a szőlője?” „Hogy-hogy hol? Hát itt a kertben. Szentimrén.” „És jó az a bor?” „Az? Hogy kérdezhet ilyet, doktor úr? Az? Az én borom? Mama, holnapra hozzál be a doktor úrnak egy… úúúúú… de fáj… Mi van itt?” „Itt a máj. Meg a hasnyálmirigy. Meg ilyesmi.”

Aztán elcsendesedik az öreg, el is alszik tán, miközben szépen csöpögnek belé az állványra fölzacskózott levek, asszonya, lánya is elköszön, kivannak, látszik, nagyon.

Kis csend lesz, bár észlelem, mellettem Béla bácsi ide-oda mocorog, sejtem már, hogy a mai éjszaka sem lesz nyugodalmas. De hát ezt az egyet már kibírom akárhogyan, még ébren is.

Elébb azonban kiegészül a szoba fullra.

Kerekes széken érkezik társunk az ötödik ágyra. Kísérője, pakkja nincs.

„Mi történt?” – kérdi a doki. „Elestem a bolt előtt.” „És mi a panasza?” „Fáj a lábam.” „Hol?” „Itt.” „Aha. Miért tartja ilyen furcsán?” „Mert fáj.” „Hát teljesen be van nőve a körme.” „Az lehet.” „Milyen az étvágya?” „Nekem jó, csak legyen, mit enni.” „Van nyugdíja?” „Nekem van, csak…” „Csak?” „Hát a szomszédok elvesz… a szomszédoknak adom, aztán ők adnak kaját… ha adnak.” „Iszik?” „Áh… nem. No egy kis dobozos sör… De kórházban nem voltam soha.”

A doktor meghallgatja, kopogtatja, nyomogatja, nézi, becsülettel. „Na pihenjen” – mondja végül, és többé sem ő, sem más nemigen törődött az úrral. Parkolópályára tették, hadd pihenjen, melegedjen, eszegessen kicsit. Az úr egy darabig ücsörög az ágyon, majd kinyitja a szekrényt, nézegelődik, végül megkérdezi: „Hol van a vécé?”

Mondom neki, hogy odakinn, jobbra, a folyosó legvégén, mire ő, ha nem is könynyeden, a többséghez képest mégiscsak célirányosan eltávozik. Üres kézzel.

Ekkor eszembe ötlik, hogy vécépapír nemigen lelhető fel odakinn. Egészen pontosan: egy fél guriga van az előszobában, a Tisztakapcsolat szerkentyű tetején, de azt az úr aligha leli meg. Egyébként ilyen is van, Tisztakapcsolat doboz. Amiből – a rajta olvasható tájékoztató szerint – egy százforintos érme bedobása után egy papír vécé ülőke, egy javadalmazás illatosított vécépapír és egy nedves kéztörlő esik ki. Kíváncsi ember lévén, az első napon ki is próbáltam a masinát. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett, hogy egy fecni illatosított papírka nem sok, de annyi sem esett ki belőle. Azon viszont kellemesen meglepődtem, hogy az érmémet visszaköpte a masina. Vállalkozásom így nullszaldósra jött ki, nagy dolog az ebben a mai válságos világban.

A hajléktalan kisvártatva visszatér, és szépen, ruhástól bebújik az ágyba. Öt perc múlva kap enni, inni. Tőlem meg kap egy guriga toalettpapírt.

Lassan beköszönt az este.

Lezajlanak a váltások, újabb nővérekkel ismerkedem meg, az este kilenckor érkező ügyeletes orvos – fő – azonban ismerős, ő az osztályvezető, ő végezte el két napja délelőtt és késő éjszaka is a belémavatkozást, amúgy iskolatársam volt, drága íróbarátom lányának hites ura, újlipótvárosi polgár, ő is visz majd másnap reggel haza.

De most egy műanyag dobozt hoz nekem, asszonya főzte meleg rakott kellel telit, azt mondja a doki, már ehetem nyugodtan. Úgy eszem. Sok jó rakott kellel volt már dolgom hosszú és mozgalmas életem során, nagyon sokkal, de ilyen jól tán egy sem esett még. Csak egy rozé kisfröccs hiányzott utána egy kicsit. De nem nagyon. Itt valahogy kevés dolog hiányzik. Arra gondolok minden negyedévben be kéne vonulni pár napra. No, persze, még megeshet, ne sürgessük, az is.