fotó
a családi maradékból első kopottas fotómat szorongatom csenevész lábakkal napozóban ülök a napon előttem hasal egy hatalmas juhászkutya és nem félek nem értem én ezt az egészet honnan került elő a majdnem ukrajnai éhségben hitelesen kattogtatható gépünk miből lett szabolcs végén azután fényképünk s mikor foganhatott a négylábútól idegenkedésem mivel ma már kizártnak tartanám ezt a képem különben a talált leletek között van még egy előbbi csúcsosra állított fehér sapkában amolyan szívet dobogtató blődli de ez alighanem még a bátyám hozzá térdeplő anyámtól hűs választ már aligha várván szemezgetek lassan tovább e néhány megsárgult lapon majd bizonytalanul akár a sziklafalon nagy árnyas eperfa alatt billegek egy copfos szomszéd lánnyal odább a két kamaszodó fiú a szilvafákkal zsúfolt hátsó kertben a kemény karosszékben ücsörgő apával s némi ugrással piszkafa lábakon üdvözülök az úttörővasút lépcsőjére a mikrovilágban körben csak úgy dől a béke a tragikus évszámot beazonosítani ma a lélek nehezéke ám ezt a különös perspektívaváltást híg napi politikákat karattyolgatók bizony nem értitek ott legbelül autonómok a megszépülések és a ráhajló hitek melyeknek még a megvilágosodás göröngyös horhóiban is lesz folytatása de most épp jön a következő időbe fagyott ábra ahogy az osztállyal kapaszkodom a romosodott várba akár egy illanó közösségi élmény vagy nagyapáék szecessziós aranylakodalmának késő délutánja hol gondtalan suhognak a családfa lombjai rutintalanok a tekintetek és mosolygósak senki sem gondol azzal mit hoz a holnap ahogy mindnyájunkat az idő rövidesen legéppuskázza ma már alig ácsoroghatna ott egy-két árva neki dőlve az érzelgős csontvázhegyeknek a szemléletnek finom tágulása aztán a portré akár a diákszeremből akár néhány holté kiket a táguló meghitt beszélgetésekben olykor felmutatunk s innen már egyenes az utunk a maturandusnak jön el első megemelt pillanata melyben a rákészülés tudatos előjátékot gerjeszt ha mást nem kicsi iskolai történelmet a kezdetben még fényesedő tablón minőségi rálátást egy széthulló izgága csapatra melyben már akkor láttad nyakkendős riadalmad milyen gyatra mely mögött még alig fedezhető fel a férfi a későn érő ember ezt a felismerést még gyakran felidézi s inkább a határtalan élet felé veszi útját jöhetett katonaság öt év egyetem egyszerűen nincsen képe csak kötelezően gyermeke és törékeny felesége társaságában görbül meg az egyre korszerűbb lencsék elé mivel fáradékony és modoros aztán ilyen-olyan kötetek jönnek hősünk homályos füleken beöltözik bajszot csurgató vidéki népművelőnek s minél nagyobb művészkedő az őtet kattintgató jaj neki majd családi fotók gyerekek a monoton folyamatból kitépett másodpercek ezrei bölcsészmagány és a műfaj tudatosodása visszakézről a szakirodalomnak az rettentő olvasása hevesytől lucien hervéig az elméletekből lassan felvérzik e szokatlan találkozásból is valami filozófia hisz az első magnéziumportól a több milliárdnyi automatáig kinek lehet művészként villannia s ki marad kis fehér vászon sapkájában szorgalmas japán turisztika ki a képi lehetőségeket fogyasztóként fölzabálja s mikor már kezdenéd magadban helyre tenni a feketén falra dermesztett időt indul a technikának újabb árja mint cappuccinót a tömegek lázadása úgy zabálja gátlástalan blogokba mártva a vizuális élményt minden jámbor s alig látszol már ki a tanult esztétikából mert itt is amit magadban felépítettél régóta odavan akár a metróvers a kakofónia egy installált bili vagy a nemi életének elemzésébe megfeneklett gyurgyalag kit aztán nem győznek cipelni pszichiátriára lám egy elbarnult kutyás fotóval indultunk s megint csak itt remeg a kétely árnya deresedő fejünk felett talán nem is innen gyülekeznek vészjósló fellegek talán nem kenhető másra hogy megértem a végső fotózásra
Aczél Géza (1947)
József Attila-díjas. Legutóbbi kötetét (kontra)galopp (javított utószinkron) címmel a Jelenkornál adta közre 2009-ben.