A sok szúrás­döfés nyomán aztán bőven fakadnak fel a különféle testnedvek, sőt a folyamat során az anyagcsere­végtermékekből is nagyobb mennyiség jut az írásokba. De Cserna­Szabó, akiről egyéb írásaiból tudni lehet, hogy a kortárs irodalom Váncsa Istvántól indult, majd Bächer Ivánban kiteljesedő gasztrozófiai­kulináris vonulatához csatlakozik, az anyagcsere­folyamat kezdetét is gazdagon köríti. Igaz, itt is tágít egyet a határokon és eljut a kannibalizmus konyhájáig. De tágít viszszafelé is. A vonulat nagy ősének Krúdyt szokás tekinteni, Cserna­Szabó azonban visszamegy Jókaiig, sőt Váncsa szakácskönyve mellé Magyar Elek Ínyesmesterét is beemeli a kánonba, hivatkozva Babits Mihály egykorú kritikájára.

Mindezt röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy Cserna­Szabó az irodalomban az életet szereti, számára az életes írás számít jó irodalomnak. A Borgestől de Sade­ig, valamint Bodor Ádámtól Tömörkényig terjedő változatos és széttartó névsort az fűzi össze egységes világirodalmi elbeszéléssé, hogy szereplői ürügyet adnak Cserna­Szabónak saját irodalmi világát felvázolni. Ez a világ akár az irodalomtudomány provokációjaként is értelmezhető: őt nem a művek esztétikuma foglalkoztatja, de még csak nem is nyelvi önreferencialitásuk. Jelentéskonstrukcióiban csupa életprobléma képződik meg: élvezetes eszmefuttatásokat kanyarít az írói sértettségről, az őrületről, a lecsóról mint műfajról, továbbá olyan dolgokról, amelyeket ezeken a hasábokon nem nevezhetek néven. De persze hozzászól olyan szűk szakmai kérdésekhez is, mint a történetmondás lehetségessége. Aminek szellemében maga is egy nagy narratívát mesél el, amely a coitustól, azaz fogantatásától az irodalom paradox, becketti önfelszámolásáig vezet. Sőt a könyvön végighúzódik egy rejtett polémikus szál is. Cserna­Szabó – hasonlóan az elmúlt hetven év nagyjából minden új írónemzedékéhez – megpróbálja kanonizálni a tizenkilencedik­huszadik század fordulójának novellistáit. Ez nagyon rokonszenves, de aligha sikeres törekvés, hiszen Cholnokyék lényege éppen a kánonon kívüliség, azaz jelen­nemlétükkel az irodalmi megrögzöttség folyamatos felforgatása.

Amint éppen ez a lényege Cserna­Szabó írásainak is. Mire az olvasó esetleg megsokallja a metaforátlanított altestiség burjánzását, Cserna­Szabó pompás esszében leplezi le a társadalmi képmutatást, amely csonkításos gyerekgyilkosságokat mutat főműsoridőben, de a szerelem alapszókincsét száműzi a médiából. Éppen ez igazolja, hogy Cserna­Szabó provokatív esszéstílusára milyen nagy szükség van. Pedig lassan már félszázados zsurnalisztikai módszert követ: a gonzo vagy new journalism módszerét, amely hozzánk Tom Wolfe Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalával érkezett meg 1970­ben, de csak a Magyar Narancs honosította meg. Cserna­Szabó profán humora (keresztnevükön szólítja íróit, Ernőt, Milánt és a többieket), a filológiai tényhűség és intim személyesség sajátos keveréke, és mindenekelőtt jóleső tekintélyrombolás, amely nemcsak az irodalmi lexikon bornírt meghatározásait szembesíti az életteli irodalommal, hanem például a Himnusz kapcsán is kaján, de pontos nemzetkarakterológiai elemzést ad, mind­mind azt bizonyítja, hogy a mérgezett hajtűk szurkálása valóságos védőoltás szellemi paralízis ellen.

Magvető, 224 oldal, 2490 forint