Öt éve már meglegyintette Janit a baj, a mája már akkor kikészült, nemcsak piától, de gyógyszertől is, mondta is milyentől, mindegy az már, rég volt. De a nyoma, sajnos, megmaradt. A máj már nemigen bírta azt a kis borocskát sem, ami elkopott azóta óhatatlanul. Vagy tíz napon át hányt vért Jani, nem szólt, véletlenül vették otthon észre, akkor hívták a mentőt azonnal. Hagyjuk a részleteket. Most egykedvűen, szomorún néz maga elé: „Miért? Miért? Mindenem megvan. Van asszony, van házam, autóm, munkám, pénzem. Élnek a szüleim, imádom testvéreimet. Miért? Miért csinálom? Miért?!”

Rengeteg barátja is lehet, legalább húszan, ha nem harmincan vonulnak fel a három nap alatt. Hiába a kocsmaélet az társasági élet, az a szép benne, aki tudja, tudja.

Béla bácsihoz is megjön asszonya, fia, menye, az asszony marad is egész napon át. Tőle tudom meg apródonként, hogy egy hete kezdődött Béla bácsival a baj. Vezetett szépen hazafelé, Csepelen, mert odavalósiak. Egyszer csak furcsásan kezdett imbolyogni az autó a keze alatt, kacsázott, majd átment egy piroson, „Mit csinálsz?” kiáltott rá az asszony, de mintha nem is hallotta volna az öreg. Isteni csoda, hogy épségben hazavezette a kocsit. Alig tudott a házba bemenni, rögtön lefeküdt, és azóta ez van, alig szól valamit, azt sem igen érteni, folyton vécére jár, ha tud, és aztán odakinn nem végez semmit. De hát volt már baj elébb is, és van is bőségesen. Infarktus, fekély, vérnyomás, cukor.

Hozzám is jönnek, reggel is, délután is, becsülettel.

Az ebéd - már akinek adatik - bőséges otthoni kiegészítésekkel ejtetik meg. A többieknek, mert én semmit sem kapok. Péntek van, egyik kollégánkat már délelőtt elvitték operálni, másikat hazaengedték víkendre.

Látogatózunk, én olvasok is sokat, egyedül én olvasok, a többiek - összesen nyolc szobatársam volt a három nap alatt - újságot se vettek kezükbe soha. Hárman vagyunk, Jani, Béla bá’, meg én, össze is szoktunk a nap folyamán.

Aztán elcsendesedik az osztály, megjönnek az éjszakás nővérek, beköszönt az új inspekciós orvosnő, mindenki befészkel, már aki kiment egyáltalán. Olvasok, olvasok.

Tizenegy után Béla bácsi egyre élénkebb. Mindenáron fel akar ülni, ki akar menni. Eleinte nem törődöm vele, gondolom, lesz, ami lesz, ha ki tud, hadd menjen, ha nem tud, úgy is jó. De egy félórás folyamatos káromkodással ösztökélt testmozgás után csak kiül az ágy szélére valahogy, az én oldalamra. Kettőnk között egy öreg, vas infúziós állványt felejtettek. Ez hibának bizonyult. Mert Béla bácsi azt ragadja meg, úgy akar fölállni, de persze már rántja is a vasat magára, rántaná, ha oda nem kapnék, és el nem marnám először egy, majd két kézzel a vasat én is.

Aztán így maradunk perceken át: én tartom az infúziós állványt, tartom már két kézzel, ő meg a másik oldalról húzza. Aztán lassan, az állványba kapaszkodva, nyögve, káromkodva föláll. Elengedi a vasat. Akkor aztán rögtön tovább is bukik, rá az ágyamra. Gyorsan felhúzom a térdemet, a nagyobb bajokat elkerülendő, hát arra tenyerel rá.

Így meg is pihen, félig előredőlve, zihálva, hörögve, folyamatosan basszamegakurvaistenezve. Egy szál lecsúszott pelenkában áll, pontosabban ferdül a kékes homályban, rátehénkedve lábaimra. Konstatálom megint, bivalyerős lehetett egykoron. Meg is kérdezem, hisz belefér időnkbe: „Sportoltál valamit, Béla bácsi?”. Lassan jön, de annál tömörebb a válasz: „Faszt.” „Mit dolgoztál?” „Én?” „Te.” „Én, bazd meg, lakatos voltam, géplakatos.” „Hol?” „Hol, bazd meg, hát a posztógyárban.” „A csepeliben?” „Hát hol, bazd meg. Persze, hogy a csepeliben. Hát hol?” és néz rám, haragosan.

De bármily erősek is voltak, most már gémberedhetnek karjai, melyekkel térdeim re kitámaszt, mert próbál ágyamra leereszkedni. No, gondolom, ez nem lesz jó, én nem vagyok egy kényeskedő, de azért mégsem aludhatunk egy ágyban. „Feküdj le, Béla bácsi! A helyedre!” „Ki akarok menni!” „De hát nem tudsz, Béla bácsi, gyere, feküdjünk vissza, adok egy jó kacsát.” „A kurva isten bassza meg.”

Átfog az ágyam végére, úgy imbolyog. Gyorsan felállok, odamegyek, próbálom az ő ágyára visszasegíteni. Vagy nyolc perc küzdelem után ott ül az ágy szélén, lógó tökkel, megadón. Kimegyek a fürdőbe, hozom a kacsát, nyomom a kezébe. Diszkréten félrefordulok. Megnézem az órát, látom fél egy múlott, odamegyek az ablakhoz, nézem a fényeket, az utat, melyen sebesen húz el egy­egy autó, nézem az alant elterülő határát városomnak. Talán nem kellett volna.

Mire visszatérek Béla bácsihoz, látom, már végzett, a kacsát a használat után akkurátusan ráhelyezte az én éjjeliasztalkámra, épp rá a Jókaimra, a telefonom, az üdítős poharam és a noteszem mellé. Leveszem gyorsan onnan a kacsát, konstatálom, hogy alig van benne, vagy tán nincs is semmi se, beviszem a fürdőbe, leteszem, alaposan kezet mosok, visszatérek, bepászítom Béla bácsit az ágyába, betakarom, megint kimegyek kezet mosni, aztán helyemre dőlök.

Olvasás közben odaodalesek szomszédomra, látom kicsit nyugodtabb, de nem alszik.

Nem alszik szemben Jani sem. Kiül, fölkel, hirtelen föláll, megkerüli az ágyat, a túlfelén belefekszik, és már alszik is újra. Nyugtalanok itt a népek.

De egy kis csend támad megint.

Aztán fény gyúl odakinn, zörgés, zajongás, hangos szó, s kisvártatva betolnak egy urat mihozzánk. Az ajtóhoz legközelebbi üres ágyra teszik át, Jani mellé, szinte automatikusan becsövezik, asszony , lány is érkezik, jő nővér, ügyeletes doki, beindul a verkli. Fölveszik az adatokat, persze minden szót hallunk, mit csináljunk, ki nem mehetünk, őt meg föl kell venni, ki kell kérdezni. Rémesen fullad az úr, alig kap levegőt, sípol, hörög. Mint kiderül, már műtötték tüdejét, már nem is cigarettázik, de harminc éven át napi három doboz volt az adagja.

Az orvos, a nővérek levonulnak.

Marad a köhögés. Nem is köhögés az már, hanem borzalmas vészsípolás, halálhorkanás, pokolból felfakadó fekete hörgés. Úgy hörög az úr, mint aki két percen belül kileheli, kiadja, kiugatja, kiokádja lelkét.

Megnézem az órát fél, kettő van. Na, ma senki sem fog itt aludni, gondolom. De tévedek. Orvos jő, kisebb sleppel, villany föl, mozgás, tüsténkedés, közben mifelénk is kommentálja a helyzetet, úgyhogy megtudjuk, a szobánkban valamiért nincsen oxigén, vagy nem fér be a palack, vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ágycsere lesz, természetesen betegestül, a mi sípolónkat már gurítják is kifele, hogy aztán helyére rögtön be is parkoljon egy cserepartner.

Kettő körül megint elcsendesül a körlet. A sötétben Jani szavai zárják a napot: „Én már sokat láttam, de ez azért durva flash volt.”