Saját képességeit olykor ő maga is alábecsüli, egy ízben például azt mondja, a bűnesetek ötven százalékát a véletlen oldja meg, a másik felüket pedig „fülesek” segítségével sikerül felgöngyölíteni. Holmes kis halakkal nem vergődik, munkája akkor kezdődik, ha Gregson, Lestrade vagy Jones Athelney (vagyis a profik) zsákutcába jutnak. Ellenben Maigret ismeri a környék összes piti gazemberét, a vendéglősöket, az utcalányokat. Tudja, kinek a zsebében fog bokszert lelni, s kiében Smith and Wessont. És tisztában van azzal is, hogy ha korán reggel a Nizzait meg Pepitót látja egy borozó ablakában, akkor arrafelé nagy a baj...

És mindenekelőtt a kisember lelkét ismeri a főfelügyelő. Nem titok számára, hogy az aljas bestia mindegyikünk lelkében ott gubbaszt, és csak vár a megfelelő pillanatra. Szerelemre, pénzre vagy boszszúra éhes dög alszik bennünk, és mikor felébred, nincs kegyelem. Maigret ennek a gyilkos fenevadnak a szakértője. Az ujjlenyomatok, fegyverszakértői vizsgálatok, házkutatások csak másodsorban érdeklik. Mint egy drogkereső rendőrkutya, úgy szaglássza körül az embereket, vajon kiben rejtőzött el a démon, akinek még mindig véres a szája széle.

Azokat az ügyeket szereti legjobban, mikor a vadállat rendesen elbújik. Ilyenkor betér egy kisvendéglőbe, normandiai nyelvhalat rendel, calvadost iszik, pipára gyújt, és kéjesen arra gondol: „ritka mocskos alakok teremnek errefelé”. Az olvasó számára persze világos, a felügyelő nem csupán a Pigalle utcára vagy éppen Caen környékére gondol, hanem az egész emberi színjátékra. Mindannyiunkra. Ezeket az ügyeket szereti: „méltóságteljes homlokzat, ünnepélyes és szemérmetes emberek, az erkölcsösségnek az a foka, amelyből már csak úgy árad az unalom”. Ilyenkor neki már nincs más dolga, csak megkaparni a felszínt, átkutatni a rejtett zugokat, „hogy végül a kőfalak meg a falburkolatok mögött, a sötét ruhák és a gőgös vagy mogorva maszkok mögött megtalálja az emberi állatot”.

Simenon rövid bűnügyi történetei olyanok, mintha régi, fekete­fehér, francia anzixokat nézegetnénk: mindig homályos, őszi este van, csöpörög kicsikét, az esőcseppek egy keménykalapon dobolnak, és valahol a közelben egy régimódi fogadó áll, ahol a vastag szakácsnő éppen a káposztát főzi, a kályhában pattog a tűz, a portás már megitta esti ánizslikőrjét. Úgy tűnik, mintha minden tökéletes rendben volna. Aztán hirtelen valaki kiesik az emeleti ablakból, vagy lövés dörren, esetleg egy jókora, véres kés hullik a parkettára. Az alvó dög felébredt. Maigret még megissza almapálinkáját, beleszagol a levegőbe, és a bestia nyomába ered.

A magyarul először olvasható Maigret és a hajnali vendég című novellaválogatás élvezeti értékét nagyban növeli, ha hűvös, sötét vasárnap délutánon, forró vízzel telt fürdőkádban, komótosan, az emberfajt mélyen megvetve, egy pohárka Pernod­t kortyolgatva fogyasztunk.

Park, 163 oldal, 1900 forint