Én haszontalan: nem lenni igyekszem.
S idevillan immár e messzi cél.
Anyám az égből ledobott, az ebszem –
mégsem vagyok alantabb senkinél.

Rút képzavarban billegek, toporgok,
otthonosan, mint galamb a tetőn.
Ugyan! – Hisz az a ház régen leomlott,
s a föld porában alkot agyvelőm.

A nem-levés: micsoda súlytalanság!
Mint réveteg, örök szabadidő.
Még lenn kúszol, s már koponyád alapját
zúzza a plafon, a fölemelő.

De próbáld már képedet félretolni:
földhöz tapadva serénykedsz tehát.
Sírjánál tanít vitézségre Toldi,
ráér: már tényleg nem indul tovább.

Bárdos László (1955) Greve-díjas.

Legutóbbi verseskönyve Készlet címmel 2007-ben jelent meg a Tipp Cultnál.