Itt van e kő valahol, mészkő talán, a mineralikus magány hófehér vagy vasiontól barnára, sárgára, hússzínűvé színesedett, rideg, szilárd, állékony köve, durvakristályos gránit, melyet metamorf útján szürkés, áttetsző kvarc, fehér vagy sárga pla-

gioklász, rózsaszín vagy fehér káliföldpát teremt és szervez súlyos és masszív és örök egésszé, vagy a szinte tiszta karbonátásvány, a kalcitból vagy dolomitból szemcsés, tömör szerkezetűvé érett, vas- és mangánoxidtól tarka márvány, száz-, kétszáz-, ötszázmillió éve itt van már e kő valahol.

Valahol e hegyek közt most asszony ül egy víznek partján, a Bikol-patak, a Colorado, a Marga partján, asszony ül férje mellett, és míg ölében a kis kosárból szalonnával, dinnyével vagy kenyérrel eteti, szemét e bús szieszta közben orsón, úszón legelteti, valahol e hegyek közt urától nem tágítva ott ül ez az asszony, némán napok, hetek óta, hajnalban, délben, este vele marad, mert a pillanatra vár, mikor húsos combján végre végigszalad a forró nedv, mint gyermek száján a nyál.

Itt él majd e gyermek valahol, itt kirándul a Dunazug-hegyvidéken, a Gerecsei-kismedencék kistájegységében, Colorado hegységrendszerének kietlen, bozótos nyúlványain, végtelen síkságjain, fennsíkjain, az Appenninek völgyeiben, Toscana borvidékein, valahol megpihenve elnéz majd a messziségbe, Komárom-Esztergom szántóföldjeire, az Elbert-csúcs hófödte sapká-

jára vagy a Tirrén-tenger égkékjébe, itt él majd e gyermek, aki egy távoli, messzi napon, ötven évnek izzadt és büdös és ráncos tapasztalatával, kérges kezében kopott kalapáccsal, mint ifjú szobafestő a málló vakolatot, úgy csapja le a síromra kerülő kődarabot.

Itt él majd az ember, aki hófehér, száraz porban, egy teherautó hatalmas kerekének támaszkodva, az árny friss ölében fogát szíva elszendereg, de riad, mikor – mint a cápát kísérő közlekedő hal – az első kis szemcse a platóra pereg, mert már sikít az acél, zeng és mozog a föld, dörrennek a kövek, itt él majd ő is, a sírkövet, itt vezeti majd valahol azt a teherautót fel és alá, itt porzik majd haja és szemöldöke fehéren, itt kerülgetik hegyes, dombos, völgyes vidéken, kanyargó utakon, itt él majd ő is, aki egy kőfaragóhoz szállítja sírkövemet azon a napon.

Valahol itt áll majd a műhely, külvárosi gyártelep vagy kicsiny falu végében, udvarán névtelen holtaikra és örök együttlétre váró ázott kövek, kóbor korcsok, rozsdás csövek, itt áll majd a műhely, márványcégérére mély fekete betűkkel vésve: KÖZÉPPONTBAN VÁSÁRLÓINK MEG-

ELÉGEDETTSÉGE, itt választja majd ki valaki a követ, egyedi megrendelés lesz, szíve sötét vért lüktet, matt Cherry Blossom, sprengelt Dynasty Brown, kalapált Bahama Blue vagy polírozott Ivory Indian, kezében remegnek a lapok, hosszú listák, nyíljatok a sírján, halványsárga rózsák, zengjetek éneket, énekes madárkák, remeg a keze, míg a verseket olvassa, Igaz kegyelete jeléül állíttatta...

Itt van már mindenki, ki él és ki majd mozog, ki a sírkövemhez siet, sétál, csoszog, élők, holtak, anyák, Farkasrét, Kisoroszi, Házsongárd, hervadó virágok, sáros kapanyelek, bóvli mécsesek fénye, naiv képzeletemben unokáim képe, mindenki él vagy él majd, itt mászkál körülöttem gyermekem huszonéves anyja, kerülget a villamoson, arcát sál takarja, itt keresgél a dolgos harmincas szabad parkolóhelyet, méhét övtáska melegíti, ropogós húszezresek, tervezi, hogy tervezni fog, és ahogy tolat, meglát, elfordítja fejét, figyeli a zebrát, itt élnek mind, de itt él valaki más is, ki most hazafelé tart a puha ágyba, a kényelmesen fájdalmas örök magányba, ahol csak a reggel nehéz, és hogy nincs bocsánat, az éj sötétje fullasztja és a bánat, hogy hiába minden tett, holtan élt, ki nem ad életet.