Szálinger kezdettől szívesen működik nagy formákban. Hírét is ezeknek köszönheti, hiszen bár sokáig kevesen olvashatták, már korán és gyakran emlegették például húszévesen írt Zalai Passióját, e kedves vígeposzt. A passiót 2002-ben Erdélyben adták ki, s ezzel a megjelenési hely is mindjárt egy nagyobb költői létformát, a „sehol sincs otthon – több helyütt is otthon van” konceptjét alapozta meg: a keszthelyi fiú a provincia dalnokának szerepét öltötte magára egy másik provinciában, hogy aztán Pesten legyen belőle az irodalmi élet „kispetőfije”. Pályáján mindig ugyanaz a művészi eltökéltség munkál: a közösségi beszéd, a pódiumteremtés lehetőségeit próbálgatni, amit e lehetőségek tragikus hiányának józan felismerése kísér. Nem a más mű nemek felé egérutat kereső lírikust kell látnunk nagyobb kompozícióiban, színpadi kirándulásaiban, hanem annak a kitartó próbáját, hogy a nagy formátumhoz méltó, azt maradéktalanul birtokló pozícióban vizsgálhassa, mérhesse meg az alanyi költő önmagát.

Ha rápillantunk az új kötet borítójára, most is ennek a konceptnek az erős jelenlétét tapasztaljuk: a kötetcím és a szétfutó, illetve bevezető utak találkozását sejtető kép a „gyüttmentek” függetlenségének önérzetével fogad. Ahogyan a prológus megerősíti: az M1-es és M7-es pályák találkozásánál az az öt kilométer maga a haza, amelyen az autócsordák „többségi énekébe” vegyülhet el a költő hangja. Mielőtt kiválik. A karcsú kötet hét bő esztendő nagyon szigorúan válogatott, kiérlelt, pompás termése. A volt csodagyerek immár kezeli a túláradni kész jelenlétet, kordában tartja az irodalomhoz mint nagy elődök konglomerátumához fűzött lelkes céhtudatát. „Hadba hívok”, mondja katonás kötelességtudattal szétnézve a szavak harcterein, s aztán szkeptikusan megállapítja: „halott huszárok jönnek / Megvédeni a hazug birodalmat. / Mely fénykorában se volt mintaállam”. Ezt az illúzióktól búcsúzó finom militarizmust írja tovább a Költő és hadvezér kettős önarcképében, ahol a szülőföld őre így beszél múzsákkal foglalatoskodó énjéről: „Átír engem a kis literátor” – és: „idevarr, idehűt, ideláncol”, teszi hozzá, mert ez a nyikhaj, ez a túlkoros kamasz mégiscsak képes valami csodákra.

Százados szavak, toposzok, fordulatok egy új századfordulós grammatikában. Szálinger erősen vonzódik az allegóriákhoz (új kötetét akár ezek mentén is érdemes végigolvasni), ám az ő allegóriái nem a megfeleléseket, hanem épp ellenkezőleg: a magyarázatok bizonytalanságát sugározzák, egy korai állapotában őrzött szecesszió szabadságával és kétségbeesésével. Szálinger belátása rokonszenves és termékeny: lehet a birtokában akárhány mesterfogás, reinkarnálódhat benne holt költők és korok egész sora, csak egy szerencsétlen flótás ő, aki hiába szónokol. „Mellém ülsz, dideregsz, alany, magadban” – állapítja meg. Az elátkozott költő, ím, nem tananyag, s nem is unt maszk, hanem elháríthatatlan kísértet „egy füttyös kis plebejus” nótáiban.

Magvető, 92 oldal, 1990 forint