Az ebédlővel foglalkozott a Fővárosi Napló című hetilap 1948. november 13-i számában a "Most a konyha mondja el a véleményét!" című, terjedelmes összeállítás is, amelyben a korábbi, erősen kritikus véleményekre adhattak választ az étkezde dolgozói. A megkérdezettek egyként állították: habár a dolgozók többsége udvariasan és türelmesen viselkedik, sajnos akadnak konfliktusok. Különösen amiatt, hogy egyesek nem tartják be a 12 és 3 óra között megszabott ebédidőt. Petheő Attiláné gazdasági vezető viszont hangsúlyozta: "Ahol közel 3000 ember étkezik, természetesen előfordul, hogy nem mindenkinek felel meg az étel íze, de most, hogy diétás ebédet is adunk, valószínűleg még kevesebb lesz az elégedetlenkedő".

Az 1945 októberében tartott törvényhatósági választást nagy fölénnyel a kisgazdapárt nyerte meg Budapesten. 50,2 százaléknyi szavazatuk 102 helyet eredményezett a törvényhatósági bizottságban, míg a kommunistáknak 54, a szociáldemokratáknak 53 képviselőjük volt. 1947. június 5-én azonban - a kisgazdapárt szétzilálását követően - Kővágó József polgármester lemondott. Utóda egy baloldali kisgazda, Bognár József lett. Formális változást az erőviszonyokban csak az hozott, hogy 1948 júniusában a két baloldali párt Magyar Dolgozók Pártja néven egyesült.

A városházi alkalmazottak egy része nincs megelégedve a koszttal, szerintük visszaesés tapasztalható - összegezte a Fővárosi Naplónak az utasok beszélgetéseiből leszűrt tapasztalatait Pomayer Péterné, aki reggel 7-től délután 4-ig kezelte a főbejárat melletti liftet. Ugyanakkor arról is beszámolt: nem pusztán a Magyar Dolgozók Pártja városházi szervezetének munkájában vesz részt erőteljesen, hanem este fél nyolcig a pártiskola tanfolyamát is látogatja. "Szerintem sokat kell tanulnunk, hogy a népi demokráciában megálljuk a helyünket" - fűzte hozzá.

A Torz Tükör című glossza olvastán viszont másfajta elkötelezettségekről is tudomást szerezhetett az olvasó. Dr. Jablonszky Attila és dr. Lipcsey Levente vélelmezett párbeszédében (melyre egy, a Városháza közelében lévő eszpresszóban került sor, délelőtt tíz órakor), világosan megmutatkozott az egymást "doktor-elvtársnak" szólító tisztviselők gyenge jelleme. "Én már 25 évvel ezelőtt is előre láttam, hogy a legegészségesebb dolog a fejlődés szempontjából is, ha a két munkáspárt egyesül. Azért sem léptem akkor sem a kommunista, sem a szoc. dem. pártba, mert én már előre éreztem az MDP megalakulását. Az MDP az igen, az az én hitvallásom - illetve ideológiám -, kérlek tisztelettel. Mondtam a feleségemnek is: Te csak ne izgulj, Marina! Ez nem olyan veszélyes, mintha kommunista lennék - ez mégis csak az MDP és hol vannak még az amerikaiak!" - mondta például egyikük.

A főváros autonómiája, névleg legalábbis, 1947 nyaráig sértetlen volt. Budapest részesült a területén beszedett adókból, és élvezte vállalatai és üzemei jövedelmét. A hároméves terv megindítása után azonban egymás után államosították a közműveket és a vállalatokat, majd felszámolták a Fővárosi Közmunkák Tanácsát és a Fővárosi Pénzalapot. Bognár József már polgármesteri beiktatási beszédében utalt Nagy-Budapest létrehozásának szükségességére és a tanácsrendszer előnyeire. Igaz, az utóbbi alatt ő egy ideális önkormányzatiságot értett.

"Kirakták a későnbejárókat és az espressolovagokat a főváros hivatalaiból" - jelentette a Fővárosi Napló, beszámolva arról, hogy az ősszel a polgármester elrendelte a jelenléti ívek bevezetését: az aláírt lajstromokat minden nap negyed kilencig juttatták el az elnöki ügyosztályra. Mint az újság írta, "a rendszer a gyakorlatban várakozáson felül bevált", még úgy is, hogy a késők jogos indokait - a gyomorpanaszoktól a lakásbetörésen át egészen a gyermek beoltatásáig - elfogadták, és csak az igazolatlanul mulasztók kapták meg az intést megtestesítő sárga cédulát.

A gyökeres fordulatot azonban nem csak a vezetőség sürgette. Kovács Tibor, az V. kerületi elöljáróság egyik tisztviselője például olvasói levélben állította szembe egymással a "szakértelem elismerését" és az "ügyfél érdekét". "Úgy kell az ügyeket kezelni és irányítani, úgy kell határozatot hozni, hogy az még elutasító formájában is megnyugvást okozzon. Az kell kitűnjék, hogy mindig az igazság a közérdek, tehát a dolgozó kisember érdeke a fontos. (...) És itt persze igen fontos, hogy a munkásosztály gyermekei, a proletariátus képzett, marxista-leninista, a nép fájdalmát jól ismerő tisztviselők kerüljenek azok helyébe, akik hivatali szolgálatukat, íróasztalukat megközelíthetetlen ťfellegvárnakŤ szeretnék ma is tudni".

Még az igazolási kampány csúcsán, 1946 tavaszán több mint 4200 alkalmazottjától és tisztviselőjétől vált meg a főváros. A politikai tisztogatás olyan erőteljesre sikeredett, hogy amikor megjelent az "államháztartás egyensúlyának helyreállítását" célzó kormányrendelet, kiderült, hogy a megcélzott tízszázalékos leépítést a főváros már több száz fővel túl is szárnyalta. Így lehetőséget kellett teremteni arra, hogy az elbocsátások egy részét a hivatalok és közműcégek felülvizsgálják.

"Egy reakcióssal kevesebb" - ezzel a címmel adta hírül a Fővárosi Napló, hogy 1948. november elején felmentették állásából Tőkés Gyula főjegyzőt, a Városháza közegészségügyi ügyosztályának helyettes vezetőjét. "Megállapították róla, hogy a régi rendszer híve, aki nem tud és úgy látszik, nem is akar beilleszkedni a demokratikus közigazgatásba" - indokolta a döntést a lap.

Két oldallal hátrébb viszont az altisztek véleményét ütköztették egy égetően időszerű kérdésben. Szabó Gyula, a X. kerületi elöljáróság alkalmazottja az új formaruha mellett szállt síkra, mondván: "A mai formaruha kényelmesebb, praktikusabb, szebb mint volt a régi és én azt tapasztalom, hogy minden altiszt, aki már megkapta, örömmel veszi fel, és nem szégyenli hordani". Csima János fővárosi altiszt viszont a civil viselet mellett tette le a voksát: "Sok kartárs azért ragaszkodik a formaruhához, mert úgy nem szégyenli a borravalót elfogadni. Pedig mindegy, a felek hogyan aláznak meg bennünket. Borítékban adják az 1000 forintos borravalót vagy úgy csúsztatják a markunkba az 5 forintot. Ez egyformán korrupció, ha tisztviselő teszi, ha altiszt".

A polgármester íróasztalán ekkor már alighanem kezdtek végleges formát ölteni a Városháza átalakításának tervei. 1949 elején, több lépésben tizenhatról tizenháromra csökkentik majd az ügyosztályok számát, és megszüntetnek egy - pont a független - alpolgármesteri posztot. Február elsején megalakul az MDP vezette Magyar Függetlenségi Népfront, amely május 15-én a fővárosban is győzedelmeskedik az országgyűlési választásokon. Pár héten belül a kommunista Pongrácz Kálmán váltja majd Bognár Józsefet a polgármesteri székben.

1948 novemberében többek között még arról is beszámolt a Fővárosi Napló, hogy felfüggesztették a Nemzeti Paraszt Párt városházi vezetőségének működését, miután megállapítást nyert, hogy "a párt városházi szervezetének vezetői politikai és szervezeti téren nem jártak el kellő gondossággal". Törölték ugyanakkor az öreg közüzemi nyugdíjasok tüzelő- vagy áruvásárláskor felhalmozott tartozásait, és a polgármester arról is rendelkezett, hogy ezután a havi részletvonás nem haladhatja meg a járandóságok tíz százalékát. A korábbi közüzemek pénzbeszedő osztályai helyett megalakították Központi Díjbeszedő Hivatalt, hogy a korábbi 1077 helyett 600 fős személyzettel gyűjtsék be az elektromos-, gáz-, víz- és csatornadíjakat, valamint a rádió előfizetési díját.

Kritikapályázatot is hirdetett olvasói számára a Fővárosi Napló, abból az alkalomból, hogy november 15-én külön előadással kedveskedett a Városháza dolgozóinak a Pesti Színház. A színpadon Mikszáth Különös házasságát játszották.