Egyébként a tizenharmadik századi Szűz Mária-templom öreg bilétásától megtudtuk, hogy ötszáz őslakos még mindig dacol az idővel, őshon maradt. Úgy látszik, semmi sem múlik el nyomtalanul, mindennek marad nyoma, sőt szinte csak az marad mindenből, némi nyom, nyomvilágban élünk, nyomozunk csupán.

A Drakula-házban szusszantunk. Huszonöt éve, mikor először jártam erre, ez volt az egyetlen nyilvános egység. A berendezés nemigen változott azóta. De a várban ma persze több tucat presszó, café, söröző, étterem üzemel. Drakula egyébként a húzónév erre, mindenfelé az ő véres képe vigyorog, vicsorog a vándorra rá.

Estefelé érkeztünk meg Kolozsvárra, éppen ideje volt a vacsorának. Ezt az Óvárban lévő román restauráciában ejtettük meg. Itt tapasztalhattuk meg először, hogy a helyi vendéglői koszt legbiztosabb pillére még mindig és mégiscsak a savanykás, tejfeles, bársonyos, puha pacaldarabkákkal teli, kicsiny, ám nagyon erős savanyú zöldpaprikával stabilizált román leves, a csorba. Ez a biztos. Minden, ami utána következik, az bizonytalan.

Vacsora után a város egyik kardinális intézményét vizitáltuk meg, az Insomniát.

A másnap este - tán ezért is - visszafogottabban telt el. Csak egyig maradtunk ki. A fiatalok négy román lánnyal ismerkedtek, komoly sikerrel, mert a legszemrevalóbb közülük megígérte Zolinak, hogy elküldi majd a kutyájának a képét. Hallom, azóta el is küldte.

Közben előkerült egy prágai lány, aki Marci barátunk könyvét fordítja cseh nyelvre. A lánnyal először Pesten találkoztam, pár hónappal később Pozsonyban futottunk össze, nem csodálkoztam, hogy most itt, az Insomniában bukkan fel; vannak ilyen közép-európai kóbor lelkek, akik ott vannak mindig mindenütt.

Másnap délelőtt frissen, pihenten zötyögtünk délnek, Nagyenyed felé.

Útközben egyre több hegy öltött hósipkát, idelenn is megeredt, beleautóztunk az erdélyi télbe. No meg az Erdélyi-érchegység vidékébe, az 1848-49-es erdélyi polgárháború színterére. Én azt igen erősen tanítottam tanár koromban, pedig a tankönyvben egy vak szó nem sok, annyi sem esett róla. Ma még erősebben tanítanám, bár az anyagban nyilván ma sem szerepel. Pedig nincsen annál aktuálisabb, mint tanulmányozni, hogyan, s miként szökken szárba a gyűlölet, hogy érik az idő, szikkad a lélek, ürül a lég az öléshez.

Torda után kicsit letértünk jobbra, és útba ejtettük a Székelykő alatt megbúvó mesés Torockót. A Jókai megénekelte, román falvak közé ékelt magyar (egykori) bányászvároska - mely persze német volt a reformáció előtt - ma a magyarországi turisták üdülőparadicsoma. A szépen karban tartott műemlék házak szinte mindegyikében lelhetni kiadó szobára.

Általában olybá tűnik, hogy Romániában a falusi turizmus ügye előrébb áll, mint minálunk.

Megyünk tovább.

A magyar reformáció egykori - szintén Jókai által is örökített - erősségét, a ma meglehetősen fáradtas benyomást keltő Nagyenyedet persze csak az öreg miatt ejtettük útba. Időnk nem volt helyi embert fogni hozzá, öreget, líceumi tanerőt, igazgatót, épp csak bekukkantottunk a méltóságteljes, ódon iskolaépületbe, melynek majd' minden falán van Áprilyra emlékeztető tábla, kép, fotográfia, kiírás.

Itt tanított tizenöt éven át. Aztán - egy kolozsvári kitérő után - tette át székhelyét 1929-ben a pesti Lónyai utcába, majd a Baár-Madasba, Budára.

Negyven évvel később itt, az ő iskolájában, na jó, iskolaépületében dolgoztam én is. Az iskolanévadó Móricz irdatlan súlya mellett mindig ott érződött Áprily éteri tisztasága is. A házfalak megőrzik azon igaz emberek szellemét, akik közöttük ténykedtek egykor.

Áprily lemondott a direktorságról, mikor a diákokat származás szerint kellett volna szortíroznia.

"Szemeteken dühösség hályoga.

Veletek menni nem fogok soha.

A jövő elé tisztán állhatok:

Én láttam, mikor ti vakultatok."

Tiszta ember tiszta szavai. Áprily nem hibázott soha.

Látom, mélázik a dédunoka is, hagyom, hadd mászkáljon a sárgult tablókkal tapétázott folyosókon, majd odakinn, a hatalmas, ám meglehetősen lepusztult iskolaudvaron.

Neki még évtizedei vannak, feldolgozni az ősöket, nekünk most igyekeznünk kell tovább.

Mert hogy Temesvárra kell érnünk a koncert kezdetére. Kellett volna érnünk, persze. Mert - ahogy az várható volt - az eseménynek helyet adó piarista templom ajtaján épp akkor kezdett kizúdulni az ünneplőbe öltözött publikum, mikor az autónk oda gördült.

De szerencsénk volt. A másnap délelőtti főpróbát elcsíphettük azért.

A temesvári Piarista Főgimnázium - mai utódja a Gerhardinum Katolikus Líceum - ezekben a napokban ünnepelte fennállásának centenáriumát. Ebből az alkalomból a tucatnyi tanácskozás, megemlékezés, ülésezés mellett ünnepi hangversenyek is tartattak. Aznap este a piarista templomban két egykori diák, a Franciaországból jött Kurtág György és az Izraelből megtért Roth László muzsikált.

Másnap viszont a helyi filharmónia házában a temesvári szimfonikusok adtak hangversenyt, melynek keretében előadták Kurtág Movemen - Ballada brácsára és zenekarra című kompozícióját. (Brácsaballada - ez lenne jó cím.) Az 1954-ben keletkezett opusz egy brácsaverseny első tétele, amely egyedül részesült kegyelemben a többi ötvenes években keletkezett és utóbb megtagadott, anullált Kurtág-mű közül.

Másnap tízkor ott ültünk mind a négyen a nézőtéren, és lestük a próbát. A helyi zenekar élén saját dirigensük, Gheorghe Costin állott, de a szólistát a mester hozta magával. Évekig keresett alkalmas művészt szerte a világban, végül Genfben lelte meg az igazit, az egyetlen lehetőt. Az ifjú sudár hölgy, Tomoko Akasaka valóban ihletetten tolmácsolta a szép művet, maga is olyan volt, mint egy búgó ballada.

Persze a próba már az első percben megszakadt. A mester fölugrott az első sorból, felpattant a pódiumra, és magyarral, némettel, franciával megtámogatott ékes román nyelven mondta, széles taglejtésekkel, mozgással, tánccal mutatta, dúdolással, énekléssel, dallal zenélte el, hogyan is kell ezt a művet előadni rendesen.

Mi meg láthattuk újra, hogyan is kell a dolgokat csinálni rendesen.