Az édesanyát Zsófinak hívták. Az édesapát Sándornak. Már nem is számolták az éveket, hogy mióta ismerték egymást. Zsófi épphogy elkezdte az egyetemet, máris hozzáment Sándorhoz. Akkor teljesen természetesnek, magától értetődőnek tűnt. Később, amikor diplomával a zsebében és üvöltő csecsemővel a karjában azon gondolkozott, hogy miért kellett ennek így történnie, szomorúságot érzett. Biztatgatta magát, hogy nem kéne szomorkodnia, elvégre mindene megvan: gyerek, férj, család... A barátnői ellenben folyton arról panaszkodtak, hogy nem jut egyről kettőre az életük, hogy úgy jön egyik pasi és egyik munkahely a másik után, ahogyan a napok követik egymást, miközben valójában nem történik velük semmi.

S velem mi történik? - tette föl mindezek ellenére a kérdést esténként magának Zsófi, amikor a gyerek már aludt, Sándor pedig valami lövöldözős filmet nézett a tévében.

Haragudott a barátnőire. Merthogy ők állítólag már a kezdetektől fogva látták, hogy Sándor nem hozzá való. Olyan csöndes, magának való. Ami persze nem baj, hiszen nem kell mindig pörögni. Csak hát - és a barátnők ennél többet soha nem susogtak a telefonba, Zsófi mégis úgy érezte, hogy ebben a két rövidke szóban az ő egész nyomorult élete benne van. Tehát haragudott a barátnőkre. Mert ha tényleg tudták, miért nem mondták korábban is neki? Most persze késő. Miközben amazok partikra, pubokba, wellnesshétvégékre, nyáron tengerre, télen pedig síelni járnak, ő otthon rostokolhat a gyerekkel meg egy férjjel, akivel nem lehet semmiről beszélgetni.

Sose késő - mondták sokatmondó pillantások közepette a barátnők. Zsófi ezután hetekig törte a fejét a lehetséges megoldáson. Osztott, szorzott, mérlegelt, nemcsak a kiadásokat és a bevételeket számolta, hanem azt is, miként tudná beosztani az idejét úgy, hogy reggel ő viszi Gergőt az óvodába, délután ő megy érte - és hogy még más is beleférjen a napba. Hogy micsoda, azt konkrétan nem tudta megfogalmazni: mindaz, amiről a barátnői szoktak fecserészni neki. Ám akárhogy is kalkulált, folyton az jött ki, hogy - legalábbis egyelőre - nincs hova lépni. Fontolgatta, hogy esetleg hazaköltözhetne a szüleihez, aztán rájött, hogy az se volna jó megoldás. Az ő konzervatív gondolkodásukkal nem értenének semmit.

Sándornak mindebből sokáig nem tűnt föl semmi. "Ő csak nyugodtan éli a maga kis életét - írta Zsófi a barátnőinek egy kör e-mailben. - Észre se vette, hogy elhidegültünk egymástól. Alig szólunk egymáshoz. Nincs mit mondanunk azon kívül, hogy mi legyen a vacsora, és hogy mit vegyen föl holnap a gyerek." Aztán Gergő egy reggelen a szokásos búcsúzkodások közepette rászólt az apjára:

- Óvatosan puszild meg anyát. Nem szereti, ha megpuszilod, de te azért csak puszild meg.

A szülők hosszú másodperceken keresztül földbe gyökerezett lábakkal álltak az előszobában. Sándor mozdult meg először. Végigsimította a felesége arcát, majd Gergő fejét, és kiment a lakásból. Zsófi úgy látta, mintha könnyek csillogtak volna a szemében. Lehajolt, és fölhúzta Gergő dzsekijén a cipzárt. Arra gondolt, hogy tényleg milyen okos ez a gyerek. Okosabb az ő barátnőinél.